Vájtfül Archívum

Gödöllő, Petőfi Művelődési Központ, 2004. szeptember 19.

Egyesek döbbenten néztek rám, mikor bejelentettem, hogy az idei Jubált sem szeretném kihagyni. Bizonyára az elmúlt években szerzett keserves tapasztalataim alapján vonták le a következtetést, hogy jobban tenném, ha nem megyek el Gödöllőre ezen a hétvégén. Én mégis elmentem, s ezúttal még durvább benyomásokat szereztem, olyannyira, hogy még magamat is ledöbbentettem vele… Lássuk csak sorjában milyen tapasztalatokat szereztem és milyen tanulságokat kellett levonnom az idei fesztivál után!

Koradélután érkeztem meg Gödöllőre, a Gyökerek produkciójának közepén ültem be a Művelődési Központ színháztermébe. Az együttest utoljára (és eddig egyetlen egyszer) tavaly láttam ugyanitt. Akkor nem fogott meg különösebben a zenéjük, az előzetesen róluk hallott infóim alapján többet vártam tőlük, bár így is talán ők voltak a legjobbak. Most viszont egyből megtetszettek a hallottak, s a színvonalas zene mellett különösen örültem, hogy a fiatal srácokból áradt a szeretet, az Isten iránt való alázat. Elhangzottak saját dalok és ismert dicsőítő feldolgozások, de szakítottak időt néhány igei gondolat megosztására is. A produkció nem csak nekem jött be, hiszen a közönség kétszer is visszatapsolta őket. Örültem a kezdésnek, de úgy éreztem, a gyorsan megszerzett élményeket el kell raktároznom, hogy ne nagyon törjenek le a többi együttesek. Tévedtem.

Rontó Attila és zenekara következett. Főként - talán kizárólag - héber dicsőítő dalokat játszottak, komoly hozzáértéssel, kiváló gitárszólókkal és kellemes hegedű-aláfestéssel. Bár annyira nem vagyok oda a stílusért, így számomra kicsit unalmas volt, de el kell ismernem, hogy nagyon értenek ahhoz amit csinálnak, és a közönség nagy részének is tetszett. A Tandem a legrégebbi visszajárója a Jubálnak, már talán ők sem tudják számon tartani, hogy hányadik alkalommal léptek fel, bár ha eddig mindig ott voltak talán mégsem olyan nehéz kiszámolni. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy rá kellett döbbenem arra, hogy nagy igazság van abban, amit még jópár évvel ezelőtt mondott egy barátom a Tandemről. Miszerint a magyar kortárs keresztény könnyűzenében az általuk játszott zene az egyik legideálisabb. Nem állnak be az ugyanolyan zenét játszó csapatok sorába, s ami kiemelkedő, hogy a szövegeik is sokkal mélyebb tartalmúak, mint a sok-sok sablonzenekaré. Bevallom a legelső keresztény kazettám épp Tandem volt, s ha nem fedezem fel, hogy vannak keresztény rockzenekarok is, talán most is sokat hallgatnám. Mindenesetre nem kizárt, hogy a cikk megírása után előkeresem újra…

Már az első három csapat után is éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Nem az általam kedvelt stílusok képviselői a fellépők, mégis örömmel hallgatom őket, tetszik a hozzáállásuk, amit csinálnak, és maga a zene is jó. Gondoltam nem baj, úgyis jön az Aszódi Evangélikus Gimnázium ének- és zenekara, ők majd lerontják a túlzottan pozitív értékelést. Nem így történt. Már-már a hideg rázott ki, amikor azon elmélkedtem az előadás közepén, hogy bizony róluk is elégedetten fogok írni. Nyivákoló gimis lányokra számítottam, de pár szám után arra eszméltem, hogy tudnak énekelni, s ami tetőzte a dolgot, hogy a zenei kíséret is igen jó volt hozzá. Egyébként főként ismert ifjúsági dicsőítő énekeket játszottak, saját feldolgozásban. Az i-re a pontot az egyik szám közepén hirtelen előadott táncjelenettel tették fel. Nagyszerű ötlet volt.

Ezek után már az mozgott a fejemben, hogy lesz-e egyáltalán olyan csapat akirol rossz szót kellene szólnom, vagy teljes katarzisba fog csúcsosodni az idei Jubál? Vajon a magyar keresztény könnyűzene változott ekkorát? Esetleg én? Vagy csak a hozzáállásom? Mielőtt azonban újabb zenei produkció jött volna, előbb a Jákim Stúdió színészei foglalták el a színpadot. A tőlük megszokott könnyed stílusú, ám igen komoly mondanivalójú színdarab után pedig Dr. Gémesi György polgármester köszöntötte a résztvevőket. Szólt Isten igéje is, Mészáros Kornél baptista lelkész tolmácsolásában.

Elérkezett a befejező rész, az utolsó három fellépő. Elsőként egy új csapat, a Morgenfunk készülődött története első koncertjére. Mindössze négy számot adtak elő, de bőven elég volt ez is arra, hogy mindenkinek nagyon komolyan a figyelmébe ajánljam, hogyha a Morgenfunk nevet hallja, semmiképpen se hagyja ki a fellépésüket. A csapat tagjai nem ma kezdték a zenélést, s ez igencsak érződött a négy szám alatt. Remélem, hogy nem hagy alább a lelkesedés és még sokat hallunk róluk. Utánuk a Large Room következett. Már láttam őket itt pár éve, de csak a nevükre emlékeztem. Most gyorsan megnéztem mit is írtam róluk akkor: “Szó ami szó, igencsak meglátszott rajtuk, hogy még kezdő zenekar.” Nos jelentem, megtanulhattak zenélni, mert ezúttal eszembe nem jutna ilyet írni. Ha két éve hallom tőlük ezt a produkciót valószínűleg áradozok róluk, hogy sokkal jobbak voltak a többieknél, de ez idei felhozatal mellett “csak” annyit tudok mondani, hogy egyikei voltak a sok kiváló csapat közül :)

Mi mással lehetett volna befejezni ezt a napot, mint egy egyszerű, de nagyszerű Promise koncerttel? A Promise ugyanis egy nagyon egyszerű csapat, de éppen ebben az egyszerűségükben rejlik a nagyszerűségük. Néhány ember gitárral (vagy éppen csellóval) a kezében leült, s elkezdték azt csinálni, amit szeretnek: zenélni. A szövegeket itt is ki lehet emelni, több megzenésített vers is elhangzott, tehát ők sem álltak be az unalmassá ismételt dalszövegű csapatok közé. Egyszerűek voltak, de nagyszerűek. Ugyanúgy ahogy az idei Jubál.

Nem tudom szükséges-e még valamit hozzáfűznöm a beszámolómhoz. Bizonyára sokan megdöbbentek a sorok olvasása közben, különösen azok, akiknek volt szerencséjük a két évvel ezelőtti irományomhoz. Egy közös dolog azért van a két beszámolóm között: mindkettőn az őszinte véleményemet írtam le. A 2004-es Jubál visszaadta a magyar keresztény zenébe vetett hitemet. Remélem sokáig megmarad.

Rencsényi Áron