Vájtfül Archívum

Solymár, Sportpálya, 2003. augusztus 30.

Az elmúlt néhány évben a gospel zene kedvelői megszokhatták, hogy augusztus végén a stílus egyik legjelentősebb hazai fesztiváljára kerül sor Solymáron. Így volt ez ezúttal is, s bár én egyáltalán nem nevezném magam gospel-rajongónak, mégis elmentem. Elmentem, azzal a tudattal, hogy nem fog tetszeni. Nem is tetszett. Most viszont, hogy megírtam ezt a beszámolót úgy tűnik mégis tetszett. Ki érti ezt? És ki ért engem?

Beszámolóimat általában igyekszem úgy írni, hogy összességében pozitív kép alakuljon ki az olvasóban, - bár vannak akik szerint így is meglehetősen “csípősen” fogalmazok -, hogy minél többen kapjanak kedvet arra, hogy elnézzenek egy-egy eseményre. Legtöbbször ez nem is jelent problémát, hiszen nekem is sokszor tetszik az adott program. Más a helyzet azonban akkor, amikor már eleve úgy megyek valahova, hogy tudom: nem leszek elragadtatva a látottaktól. Ilyen a Solymári Gospel Fesztivál is. No, nem a fellépők zenei tudásával van problémám, vagy esetleg a szervezés hiányosságaival. Egyszerűen a gospel nem az én stílusom, s amit nem szeret az ember, arról bizony nehéz jókat írnia.

Mégis úgy döntöttem, hogy idén is elnézek Solymárra, s ha már ott voltam megosztom véleményemet az olvasókkal is. Tulajdonképpen nem is igaz az, hogy egyáltalán nem volt olyan csapat, mely ne tetszett volna - sőt! Bár ez inkább annak volt köszönhető, hogy a fellépők közül nem mindenki a hagyományos gospel műfajt képviselte, hanem a mai keresztény könnyűzene más válfajait is.

Itt van mindjárt az elsőként fellépet Testvérek. Kár lenne tagadnom, - a beszámolóimból úgy is elég egyértelműen látszik -, hogy a magyar zenekarok közül ők az egyik nagy kedvenceim. Most is jók voltak, de róluk majd a szeptember 13-i, Petőfi Csarnokbeli koncert után írok részletesebben. Szintén fellépet a Só is - őket is láthatjuk majd a PeCsában -, akiknek profi soul/jazz muzsikájára már Apostagon is felfigyeltem. Már látom magam előtt, ahogy kiöregedve a punk/hardcore vonalból az ő zenéjüket fogom állandóan hallgatni. Itt kell megemlíteni a NOS együttest is, azon okból, hogy ők is játszani fognak azon a bizonyos esten a Testvérek elott, no meg, hogy ők is abba a kategóriába tartoztak a fesztiválon, akiknek a zenéje tetszett. A kecskeméti lányok most megjelent első CD-jük anyagából adtak ízelítőt, s bár elvetemült pankrokkereknek nem ajánlom, a lágyabb zenét kedvelőinek mindenképpen megér egy próbát.

A fentebb említett három alakulaton kívül is akadtak csapatok, melyek elnyerték a tetszésemet. Ilyen volt a Ladik után újra látott szegedi Via Stellis, s hasonlóan az apostagi koncerthez ismét tetszett ez előadott produkció. A Signumot is többször láttam már, és továbbra is abba a kategóriába sorolom őket, akiket bármikor megnéznék szívesen újra. Nem volt rossz a nap elején bemutatott musicel részlet sem, amit a Sárospataki Diákszínpad adott elő. Zeneileg túlzottan nem fogott meg, de mindenképpen említést érdemel a Pax Vobis énekkar is, melyről sokáig azt hittem, hogy a Lumen Christi az, hiszen eddig őket láttam meglehetősen hasonló szerzetes ruhában.

Ahogy említettem az elején, különösebben nem tetszett a fesztivál - legalábbis akkor úgy éreztem. Most azonban, hogy végigmentem több együttesen úgy tűnik, talán mégis tetszett valamennyire a rendezvény, így mégsem kell rosszakat írnom Solymárról. Persze a legjobb, ha Dávid Viktóriáról túl sokat nem írok, és más énekegyüttesekről sem, de hát nem teremtett egyformának bennünket Isten, valakinek a Dogwood jön be, másnak a Canify, és ez így van rendjén.

Rencsényi Áron