Vájtfül Archívum

Keresztény zenei és hitéleti írások

Infó

A Vájtfül Magazinban 2001 és 2006 között megjelent cikkek archívuma. Keresztény zene, interjúk, beszámolók, hitéleti írások, érdekességek, és ki tudja mi még?

Guardian

2003. június 1. | Külföldi együttesek

Sokan mondják, hogy komolyak vagyunk azzal kapcsolatban, amit csinálunk, de ugyanazzal a lélegzettel az is elmondják, hogy nem igazán vagyunk komolyak azzal, ahogy csináljuk. Tarts ki velem, ez egy kis időbe kerülhet, hogy megmagyarázzam…

Nincs semmiféle elkendőzött image. Mi egy igazi együttes vagyunk, és a zenénket mi magunknak írjuk és játsszuk. Nincsenek stúdió zenészeink, akik csak bejönnek, ha valamit fel kell venni. Szerintem látszik az, hogy próbálunk őszinték és eredetiek lenni azzal, amit csinálunk, és azt hiszem, hogy itt kezdődik a kapcsolatunk a közönséggel.

Mi mindig is megpróbáltunk megközelíthetőek lenni. Sosem volt az a “rock and roll titokzatosságunk”. Ha kereszténységről van szó, megtanultuk, hogy a hitet mutatni kell, nem (csak) beszélni róla. Nem lehet, hogy valaki eltávolítsa magát másoktól de közben reménykedjen, hogy bármi jelentőségteljeset legyen képes tudatni bárkivel. Az embernek be kell piszkolnia a kezét. A harc sosem fejeződik be. Sosincs vége, úgyhogy mindig folytatni kell, keresni az igazságot, hagyni, hogy a fényed világítson rajtad keresztül, felküldeni a fényjelzéseket. És a “Bottle Rocket” című albumunk erről szól, egy felhívás az aktív hitre.

Az együttes 1990 körül jött létre. Ekkor volt az, amikor a felállás kialakult, és a négy srác felvette a Fire and Love című albumot. Akkoriban a zene egy új identitásért esedezett a post-metal/pre-grunge korszakban ami csak tizenegy hónapig tartott, addig, amíg a Nirvana Smells Like Teen Spirit című száma fel nem csendült a rádióban.

A csapat hangzása megalakulása óta egyfolytában változik. Mindig is aktuálisak maradtak a népszerű zenei irányzatokkal, visszautasítva azt, hogy be legyenek zárva egy bizonyos skatulyába vagy időszakba. Ugyanaz volt a filozófiájuk a kezdetben, mint most is: dalokat írni, amik mellett meg ki lehet tartani és olyan zenét írni, amilyet a közönség hallani szeretne. “Mi alapjában véve egy rock and roll együttes vagyunk,” nyilatkozta David Bach. “Ez az az irányzat, amit hallgatunk, amivel felnőttünk, és ez az, amit játszunk.”

Az album, ami “Buzz” címmel jelent meg 1995-ben a Myrrh Records gondozásában, egy tudatos irányváltozást tükrözött az előző próbálkozásoktól. Az új hangzás kicsit “ingerültebb”, modern-rock érzetű lett, hurkolt gitár aláfestéssel és egy ügyes, ironikus rejtett áramlattal (és persze ennek az alkotóelemnek semmi köze nem volt Steve Taylor producer cinikus, romboló hatásának). Az új projekt, a Buzz sokban hasonlít ilyen téren a Bottle Rocket-hez.

A Bottle Rocket felhasználja azt, ami aktuális és egy kis csavart adva hozzá menővé teszi, nem valamiféle származékká; hitelessé, nem… megint csak azt kell hogy mondjam, valamiféle származékká. Lényegében ez azt jelenti, hogy ez az album 1997-ben fog ballagni és megkapni a diplomáját, de ha valaki lehámozza a külsőségeket és csak a szövegírásra figyel oda, akkor még mindig ugyanazt a négy srácot lehet látni, akik 1990-ben mosolyogtak rád.

“A kereszténységünket mi nagyon komolyan vesszük,” modta Tony, “és keményen dolgozunk azért, hogy képzett zenészekké váljunk, de sosem veszítjük szem elől azt a tényt, hogy a rock and roll business részei vagyunk, és ha az ember igazán belegondol, a rock and roll az egy teljesen nevetséges dolog. Egyszer mi is biztosan átestünk a híressé válás akarásának fázisán, de Isten szépen lassan kipréselte belőlünk ezt a fajta hozzáállást és megmutatta hogy a tőlünk telhető legjobbat kell adnunk, legjobb zenét játszanunk és hogy mindezt felelősséggel kell megtennünk. Ő dönti egyedül el, hogy merre irányítja a lépteinket.”

Azért nem sokan játsszák a Guardian számait, mert ők igazi zenészek a Nashville-i értelemben. Ezek a srácok kicsi koruktól fogva engedelmesen hazamentek iskola után minden nap, hogy gyakorolhassanak a hangszereiken, és mostanra már nehéz velük lépést tartani. Más szóval, ők többet tudnak, mint a három standard akkord. Az elmúlt években bebizonyították, hogy tudnak dörzsölten játszani, mindent a szeszélyes akusztikus hangzástól a dühöngő és viharos vad játékig. Így amikor bekeményítenek egy kicsit és kinyitják a körülövező teret egy dalukban, ahogy meg is teszik a Bottle Rocket részeiben (90 mérföldes sebességgel), mindenki tudja, hogy ez egy kreatív választás volt. “A nagy része annak, amit csinálunk már eltávolodott a ‘tökéletestől’ és afelé közeledik, ahol az érzések szabadon áramlanak a zenén keresztül,” nyilatkozta Karl.

“A Bottle Rocket című album néhány dala,” adta hozzá Dave, “csak egyenes, agresszív, gitár-vezette számok, amiket élőben vettünk fel. A Revelation és a Salvation című számok például kölcsönzik magukat egy nyers és életteli kihatásnak, amit mi nem akartunk egy stúdióban tönkretenni.”

Az együttes kihatása úgy látszik, hogy spanyolra is jól fordítható. Még a lemezkiadó cég józan döntőképessége ellenére is kiadtak egy spanyol nyelvű albumot nem olyan régen. “Most érkeztünk vissza egy három hetes dél-amerikai turnéról, ahol ezresével vonzottuk a közönséget,” mondta Dave. “Eléggé bizarr volt ez számunkra. Soha még álmunkban sem számítottunk volna egy ilyen reakcióra. Csak néztünk egymásra és azon gondolkodtunk, hogy mit is kerestünk mi ott tulajdonképpen. A legtöbb ilyen nagyszerű élményeink ilyen mázlik voltak. De így visszatekintve most már könnyebb megérteni, hogy mégsem volt mázli az egész, hanem Isten nyitott ki olyan ajtókat, amiken még csak nem is kopogtattunk.” Ki érti ezt?

A Bottle Rocket számainak szövegeit hallgatva úgy érzi magát az ember, mintha a bátyja fogná le és egyfolytában csiklandozná. Hisztérikusan nevetsz, de tudod, hogy valamikor a helyzet nem lesz már komikus, és csak a fájdalom az, ami megmarad. Büszkeség, közönyösség, anyagiasság, önelégültség, pletyka, bűntudat és a mi saját, kollektív szenvedélyünk a változatosság iránt mind meg van említve jókor és jó humorral…

“Mi mindig is arra törekedtünk, hogy olyan témákról írjunk amik része az életünknek és amikkel mi magunk is küszködünk, nem olyanokat, amikkel másokat hibáztathatunk,” mondta Tony. “Mi mindig is úgy gondoltuk, hogyha őszinték vagyunk magunkkal kapcsolatban a szövegeinkben, akkor talán mások is tisztán tudják látni magukat azon keresztül, amit írtunk.”

Persze szó sincs arról, hogy a Bottle Rocket csak rendreutasításról szól. Reményről, kegyelemről, hitről és megerősítésről is. A Coffee Can című számot például egy visszatérő álom ihlette meg. Tony édesanyja álma volt, röviddel azelőtt, hogy belehalt volna rákjába. Álmában egy kávésdobozon próbált meg a mennyországig repülni, de csak egy pár méterrel tudott a föld fölé kerülni. Ez az álom egy metaforává vált, azzá, hogy mennyire hiábavaló a saját erőfeszítésünk, és persze azzá is, hogy milyen nagy a szükségünk kegyelemre. A “My Queen Esther” és a “What Does It Take” című számok arról szólnak, hogy hogyan lehet terheinktől megszabadulni a keresztnél. A címdal, Bottle Rocket, is egy bátorítás arra, hogy a hitünket a minket körülvevő világot tekintetbe véve éljük meg.

“Megkérdeztünk gyülekezeti ifjúsági vezetőket, hogy milyen problémákkal állnak a mai fiatalok szemben, amik még nem lettek szembenézve,” mondta Jamie, “és mi tudatosan próbáltuk vonzani a megemlített témákat ezen a lemezen. Olyan dalokat akartunk írni, amik szórakoztatnak, de mégis van lényegük. Az emberek éheznek a valóságra.”

“Az együttes már évek óta együtt van,” mondta Dave zárásként, “de a siker nem lett csak úgy feltálalva nekünk sem. Szerintem ez bibliai. Csak a lassú fejlődésnek van tendenciája arra, hogy valakinek a jellemlét felépítse, és akkor az ember sokkal kevésbe él illúziókban aziránt, hogy mit is csinál. Nem arról van szó, hogy hogy érezzük magunkat állandóan, hanem engedelmességről…”

“Mi ezt tanultuk az évek során,” adta még hozzá Tony. “Nem minden csak dicsőség. Bármi, amit érdemes csinálni azért, hogy Isten királyságát segítse elő és pártolja, az fegyelmet és kitartást fog követelni. Remélem, hogy mi ennek a kellős közepén tudunk maradni.”

Hock Zsuzsanna