Vájtfül Archívum

Az együttes az énekes és egyben dalszövegíró Steve Delopoulos főiskolai projektjeként kezdődött.

“A név, a Burlap to Cashmere (Zsákvászonból Kasmírrá) először csak egy jó hangzású név volt és semmi több, de ahogy az együttes fejlődött, ráébredtem, hogy ez volt pontosan, ami velünk is történt - mi is zsákvászonból kasmírrá változtunk.”

“Isten a semmiből kezdte és valamivé változtatott bennünket. A csapat legtöbb tagja szétesett családokból és rossz otthoni viszonyokból jött, de együtt új családot találtunk. Mi mind testvérekké váltunk” - nyilatkozta az énekes.

És ők testvérek is, és nem is csak egy szempontból. Stephen és a gitáros Johhny Phillippides, akik unokatestvérek is, görög eredetüket is szüleiken keresztül osztják meg. Mike Ernest a másik gitáros és az együttes menedzsere Jamison Ernest (akit szintén tagként kezel a csapat, de a színpadon nem igen lehet látni) pedig testvérek. Teddy Pagano, a dobos, 11 éves korában barátkozott össze Mike-kal és Jamison-nal. Josh Zandman, a billentyűs, általános iskolás kora óta ismeri Stephen-t, ahol ők osztálytársak voltak. Robby Guenara, a basszusgitáros, Mike-kal, Jamison-nal és Teddy-vel járt középiskolába. Scott Barksdale, aki szintén ütőhangszereken játszik, egy újsághírdetésen keresztül lett “örökbe fogadva”.

Egy 18 hónapos összeérlelődési időszak után a fiúk New York klubjaiban kezdték el játszani szeszélyes, emelkedett hangulatú és komplex, saját termésű etnikai népi pop keverékeiket. Egy hűséges rajongói klub gyorsan kezdett el növekedni, és az együttes felkeltette több lemezkiadó cég érdeklődését is. Ami először csak kisebb híresztelésként kezdődött el a kiadók között az együttesről, később őrületes iramot vett fel. Hirtelen mindenki azt akarta, hogy az együttes velük szerződjön le, de csak az A&M Records volt hajlandó a csapatot saját magukért leszerződtetni, szabadon bármilyen kényszerűségérzet nélkül, hogy a fiúknak bármit is meg kéne változtatniuk kifejezésük és zenéjük lényegéből. Miután a szerződés alá lett írva az A&M Records kiadóval, az első CD 5 számmal lett kiadva (Live at the Bitter End) hogy új rajongókat csalogasson addig, amíg a teljes stúdió album el nem készült.

A számok, amik felkerültek az Anybody Out There? című lemezre, egy széles stílusbeli réteget takarnak be a modern poptól elkezdve a mediterrán stomp-ig, az egyik elemeit elkerülhetetlenül összekeverve a másikkal. Kikutatva témák változatosságát mint például szerelem, háború, megváltás, válás, a test harca a lélek ellen, a barátok halála, az együttes meg szeretné írni az élet érzéseit anélkül, hogy az egyszerű választ választanák. Ehelyett inkább azt mutatják meg, hogy hogyan lehet az életet leélni megfontoltsággal, örömmel amikor örülni kell, és gyásszal, amikor a gyász ideje jön el.

Egy óvatosan megválasztott, három dalból álló számcsokor szolgál azzal a céllal, hogy a projekt mondanivalóját megalapozza. A lendületes kezdő, Digee Dime örömteli, és reményt fejez ki. Egy másik szám, Treasures in Heaven, a projekt középpontjában áll, hogy arra hívja a hallgatót, hogy állandóan újravizsgálja indítékait és hogy visszatérjen azokhoz a dolgokhoz, amik az örökkévalóságig fontosak. Végül az utolsó dal, a Mansions azért esedezik, hogy a Mennyország még a mindennapi küzdelmeinkben is jelen legyen. “Let Your mansions live inside me, love me, light me, give me, guide me…” (Hadd éljen palotád bennem, szeress engem, világíts meg engem, adj nekem, vezess engem…)

“Néha - nyilatkozta Stephen befejezésképpen - mi emberek összezavarodunk, mérgesek és frusztráltak leszünk valami miatt, és kell, hogy valaki emlékeztessen minket arra, hogy mi az, ami igazán fontos. Egy pillantás elég, és ez tart bennünket a cél felé. Ezt tart minket az alapokhoz. Remény nélkül ez lehetetlen lenne.”

Hock Zsuzsanna