Vájtfül Archívum

Már-már szappanoperákba illő előzmények után került a Zao új kiadójához, a Ferret-hez. Az egy dolog, hogy annyi tagja volt már a metalcore bandának, hogy az már vetekszik a Lothar Matthäus által a korszerű csapatépítés jegyében a magyar válogatottban kipróbált ‘labdarúgók’ számával, de már a feloszlása is többször komolyan szóba jött. Illetve meg is történt, és abban, hogy ma mégis van Zao, komoly szerepet játszottak az olyan barátok, mint pl. Howard Jones, a Killswitch Engage - no meg a Blood Has Been Shed - énekese, aki rábírták a fiúkat a folytatásra.

A ‘The Funeral Of God’ végül tavaly, nem sokkal a zenekar szeptemberi budapesti fellépése előtt jelent meg. Az érdekes cím hátterében érdekes koncepció húzódik meg, amelyet a borítón is olvasható, D. Bosche-től származó idézet summáz: “Az életben sokszor csak akkor tudatosul bennünk valaminek a fontossága, amikor átéltük az elvesztését. Ha előre gondolunk ennek a veszteségnek a lehetőségére, az segít abban, hogy igazán értékelni tudjuk annak egyszerűségét, hogy valaki létezik. Ez segít észben tartani, hogy az idő, amit kaptunk, nem vehető garantáltnak.” Vagyis, gondolt egyet a Zao, képzeljük csak el, mi lenne velünk, emberekkel Isten nélkül. Mi lenne, ha Isten, hallgatva sok ember kívánságára, egyszerűen kiszállna az életünkből, a történelemből, és hagyná magát megölni és eltemetni. Semmi jó nem maradna, semmi nem maradna, ami a rosszat visszatartaná, ami megakadályozná, hogy az emberben meglévő rossz kiteljesedjen. Ilyesmi apokaliptikus víziót tálal hát a banda az albumon szövegileg.

A zene ehhez képest nem igazán befordult, sőt: üdítően frissnek hat, az utóbbi Zao-albumokon tükröződő tendenciák fényében meg különösen kellemes meglepetést okozott. A ‘Liberate’ óta magasan a legjobb anyagot hozták össze a fiúk. Érezhető némi dallamosságra való törekvés, ami nem merül ki a dallamos gitártémák felbukkanásában, hanem megnyilvánul a gitáros Scott Mellinger dallamos énektémáiban is. Dan Weyandt továbbra is jellegzetes károgás-szerűségét hozza, ahogy mindig is szokta. Nem különösebben változatos, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek pont így tetszik. Az új dobos, a koncerten meglehetősen harmatos teljesítményt nyújtó Stephen Peck itt egész élvezhetően üt - nem tudom, hogy ez a sok újrafelvétel, vagy a nagyobb összpontosítás illetve nyugodtabb körülmények eredménye-e (hacsak nem mindkettőé egyszerre). Az új bőgős, Shawn Koschick torzított hangszínével jó alapot biztosít a gitárosok, köztük a visszatért Russ Cogdell játékának. A hangzás is rendben van, még ha lehetne is azért valamivel erőteljesebb.

A Zao ezzel a lemezzel nemhogy nem temette el magát nálam, de egyenesen visszajátszotta magát azon zenekarok sorába, amelyeken igyekszem rajta tartani a szememet.

Kovács Gergely