Vájtfül Archívum

A chicagói Resurrection Band, avagy a Rez története meglehetősen régre nyúlik vissza, hiszen a csapat a ‘70-es évek elején alakult. Az 1980-ban megjelent ‘Colours’ volt a banda harmadik nagylemeze, amit tavaly nagy örömömre újra kiadott a Retrospective Records nevű kiadó. Az újrakiadáson a zene mellett találhatunk egy multimédiás részt, ahol többek között találhatók eredeti fotók a régi bakelites kiadásról, továbbá némi hasznos háttérinformáció az együttes történelmével kapcsolatban.

Instrumentális intro vezeti be a lemezt illetve az ‘Autograph’ című nótát, aztán Wendi veszi kézbe a mikrofont, és erőteljes hangjáé a főszerep a nyitó dal hátralévő részében. Az ‘Autograph’ után jövő címadó ‘Colours’ a zenekar egész pályájának egyik legjobb dala szerintem, ami a Rez gazdag életművének ismeretében nagy szó. (Mellesleg akárcsak az ‘Autograph’, ez is Glenn Kaiser szerzeménye. Glennt különben nem lehetett megkerülni ezen a lemezen, valamennyi dal megírásából kivette a részét, és az előbbi kettő mellett a ‘Hidden Man’ is teljes egészében az ő ’szüleménye’. Rajta kívül a zeneszerzésben főleg a bőgős Jim Denton volt aktív, mellette a gitáros Stu Heiss is írt valamennyit, a szövegekben pedig Jon Trott segített még a zenekar segítségére, aki ilyen minőségben több Rez-album elkészítésében is közreműködött.) A ‘N.Y.C.’ meglehetősen felpörgeti a tempót, amiből aztán a ‘Hidden Man’ amennyit visszavesz, annyit hozzáad az érzelmi oldalhoz.

Az ‘Amazing’ ismét pörgősebb nóta, amiben újra Wendit hallhatjuk énekelni. Az ‘American Dream’viszi tovább a tempót, a különbség annyi, hogy itt már Glenn énekel. A ‘Benny & Sue’ még mindig a gyors darabok közé tartozik, amiben talán a lemez átlagához képest is tündököl a gitár. (Amúgy a mikrofonnál újra Wendit hallhatjuk.) A ‘City Streets’ ugyan lassabb, ám ugyancsak lendületes nóta, amiben Glenn nemcsak énekel, de gitárszólót is játszik (akárcsak az ‘Autograph’ intrójában, a ‘Hidden Man’-ben, és az ‘Amazing’-ben). A ‘Beggar In The Alleyway’ egy építkezős dal - ismét Wendivel -, ami a végére teljesedik ki igazán. És a lemez zárásaként jön az, ami akkor is sok mindenért kárpótolna minket, ha az addigi tartalom esetleg nem lett volna jó - mint ahogy az volt -: Glenn cseppet sem lírai, ám annál őszintébb önvallomása, a ‘The Struggle’. Ha a ‘Colours’-re azt mondtam, hogy a Rez ‘egész pályájának egyik legjobb dala szerintem’, mindez sokkal inkább megáll a ‘The Struggle’-re; kevés dal érintett még meg ennyire, mint ez.

A ‘70-es évek végének, ‘80-as évek legelejének rock-zenéjét kedvelők sokat köszönhetnek a Retroactive Records kiadónak, hiszen a Rez azon kevés keresztény banda közé tartozik, akik már abban az időben is világszínvonalú zenét tudtak felmutatni. Jó, hogy így olyanoknak is lehetőségük nyílt az album megismerésére, akik akkor talán még nem is éltek, de valami ilyesmit keresnek, vagy csak egyszerűen kedvelik az időtálló, minőségi rock-zenét.

Kovács Gergely