Vájtfül Archívum

‘Free’, ‘Loud ‘N Clear’, ‘Soldiers Under Command’, ‘To Hell With The Devil’, ‘Honestly’… a sort hosszan folytathatnánk. Ugyan ki nem emlékszik ezekre a címekre? Na jó, biztos sokan vannak, bevallom, én magam sem tudtam semmit a ‘darázsjelmezes’, Biblia-dobálós srácokról sikereik csúcspontján, a ‘80-as évek második felében. Azóta azonban pótoltam a lemaradásomat (legalábbis nagyrészt), és örömmel értesültem róla, hogy tavaly újra összeállt a STRYPER! Sőt, a koncertezés mellett két új számot is írtak, amiket rátettek egy ‘best of’ válogatásra.

Most azonban nem a válogatásról írnék, mivel valami annál is nagyszerűbb került a birtokomba: egy hivatalos koncertlemez! Láttam ugyan egy korabeli japán koncertvideót a fiúkról, de attól még igencsak örülök, hogy itt ez a koncertlemez, mégpedig két okból. Egy: a Stryper visszatért, esélyünk van a koncertlemez után egy új stúdióalbumra is; kettő: ezen a koncerten már a teljes repertoárról válogattak a fiúk, ellentétben az ominózus videóval. Jellemző persze, hogy a címbe belekeverték a ‘7′-es számot, sőt kétszeresen is, hiszen a turné hét hétig tartott (tisztára mint egy vízilabdameccs). Annak azért örülök, hogy nem csupán hét nótát pakoltak a korongra, hanem kétszer annyit, vagyis mégsem egészen, hiszen az utolsó, a tizennegyedik track egy ima.

Hogy a negatívumokkal kezdjem: a borító nem valami kreatív, mindössze négyoldalas a CD-hez járó füzetke, amin egy darab színes kép sincs, se dalszövegek. Legalább fekete-fehér fotókkal elláttak bennünket, de azok meg picik, és egy olyan látványvilágú csapatnál, mint a Stryper, nem az igaziak. Az egyetlen színes fotót a hátsó borítón találhatjuk, az legalább jó képet ad a színpadról. A hangzással mindössze apró gondom van, nevezetesen kicsit lehetne vastagabb is a megszólalás, de igazából ennek nincs nagy jelentősége, abszolút élvezhető az anyag így is. Ami még szubjektív hiányérzetet okoz, az az, hogy egyik kedvenc nótámat, a ‘Surrender’-t elegánsan lehagyták. Viszont a hiányt kiegyensúlyozandó, rátették talán még nagyobb kedvenceimet, a ‘Free’-t és a ‘To Hell With The Devil’-t sok egyéb sláger mellett. Meg a felvétel időpontjára való tekintettel (közeledett december negyedik hete) egy karácsonyi dalt is elnyomtak Michael Sweeték, persze a maguk módján. És ha már szóba hoztam a kivételes torkú énekest: emberünk remekül birkózik meg a hangokkal, tisztességesen végigénekli a show-t, nem hallatszik meg a hangján az évek múlása. A szólók is nagyon együtt vannak, akárcsak régen, és a vokálok is meglepően pontosak. Vajon utólag korrigálták őket, vagy Oz Foxék ennyire jók vokális területen is? Végülis mindegy, a lényeg, hogy a lemez ezen a téren is maradandót nyújt.

Mit is mondhatnék még? A dalokat a többség valszeg úgyis ismeri, és tudja, mire számíthat: dallamos metalra a legjobb fajtából! És az egész mögött Istenre, akiről a dalok közti átvezető szövegekben is esik szó gazdagon. Most, hogy ilyen jól felkeltették maguk iránt az érdeklődést, azt hiszem, itt az ideje, hogy a fiúk új stúdiólemezzel is jelentkezzenek. ‘Rock for the Rock’!

Kovács Gergely