Vájtfül Archívum

A tavalyi ‘How To Start A Fire’-rel kedvenc floridai emo-bandám, a Further Seems Forever bizonyította, hogy nem afféle ‘egylemezes csoda’: a második nagylemez legalább olyan jó volt, mint a ‘The Moon Is Down’ című első. Ráadásul mindezt új énekessel, a Dashboard Confessional miatt a FSF-t hanyagoló Chris Carabba helyett érkezett Jason Gleasonnel, akinek vállára elég komoly elvárások nehezedtek.

Aztán közvetlenül azelőtt, hogy a csapat stúdióba vonult volna, hogy elkészítse a harmadik albumot, Jason meglehetősen ‘inkorrekt’ módon lelépett, cserben hagyva (korábbi) zenésztársait, a kiadót, és - nem utolsósorban - minket, rajongókat egyaránt. Mindez odáig vezetett, hogy a négy muzsikus azon kezdett gondolkozni, hogy feloszlatják a bandát. Erre mit ad Isten? Egy még újabb énekest a rutinos Jon Bunch (ex-Sense Field) személyében. Így aztán ha késve is, de a társulat bejutott a stúdióba, és elkészítette a már jól ismert James Paul Wisner producerrel a várva várt harmadik nagylemezt, ami a ‘Hide Nothing’ címet kapta.

Az albumot nyitó ‘Light Up Ahead’ szuper hangulatú dal, a szövege is nagyon jó, és kiderül belőle az is, hogy Jon nemcsak a szövegírás terén alkotott maradandót, de énekelni is nagyon tud! Ugyan elsőre talán nincs olyan határozott karaktere, mint akár Chrisnek, akár Jasonnek volt, nagyon érződik rajta, hogy jóval fajsúlyosabb, komolyabb karakter maga a személy, akihez a hang tartozik. És azért végighallgatva a lemezt meg kell állapítanom, hogy jó az a hang is! A címadó ‘Hide Nothing’ szövege, ha lehet, még jobban betalált, és talán a zene is változatosabb, úgyhogy az erős kezdést talán még erősebb folytatás követi. Az ‘Already Gone’ líraibb, jazzes hatásokkal jobban megtűzdelt szerzemény, utána viszont a korong talán legsúlyosabb dala, a ‘Like Someone You Know’ jön. (A minőségre több szót nem kívánok vesztegetni, természetesen egyik nóta jobb mint a másik.) A ‘Make It A Part’ monoton ritmussal indul, ami tartja magát végig a versszakokban, csak a refrénben oldódik fel. Egyébként a nóta felépítése valamelyest eltér a rockzenében bevált sablontól, ami ugyancsak nem válik hátrányára.

Az ‘All Rise’ ismét visszafogottabb, ám a refrénben kiteljesedik a hangzása, és ha a tempó nem is fokozódik, a hangulat emelkedettebbé, fennköltebbé válik. A ‘Call On The Life’ valamivel lendületesebb, és különösen tetszik benne a basszusgitár játéka, aminek Chad Neptune mindig is - már annak idején a Strongarm-érában is - mestere volt. A ‘Lead The Way’ olyan dal, ami a változatosak között is változatosnak hat - nem különösebben lendületes a tempója, mégis mindvégig érdekes, magával ragadja a figyelmet. A ‘Bleed’-ben az addigiaknál is nagyobb szerephez jut a dobos Steve Kleisath, aminek az eredménye - nyilván mondanom sem kell - csakis valami nagyon kiváló lehet. Mindig elmondom, de igaz is, hogy ez az ember egy zseni, szinte hihetetlen, mennyire képes erőteljesen, változatosan, kreatívan, a zenét mégsem szétverve játszani. Talán azért is kapcsol rá, mivel a záró ‘For All Know’-ban már nincs szerepe, az ének viszi el a dalt, gyönyörűen megtámogatva a gitárokkal - köztük egy akusztikussal -, egy diszkrét zongorával, meg némi csellóval. Talán itt jön ki igazán, mekkora énekes is Jon Bunch valójában.

Ugyan először felbosszantott és elszomorított Jason kiválása - illetve kiválásának módja - a FSF-ből, a ‘Hide Nothing’ birtokában eszembe nem jut tovább bánkódni. Jon Bunch révén a banda megütötte a főnyereményt, nem beszélve rólunk, akik legalább annyira mázlistának érezhetjük magunkat, mint Josh Colberték. Hiába, ‘az Istent szeretőknek minden a javukra válik’.

Kovács Gergely