Vájtfül Archívum

Jóllehet edzett zenehallgatónak tartom magam, és ahogy mondani szokás, már viszonylag régi motoros vagyok a szakmában, mégis, amikor először hallottam a floridai Underoath zenéjét, az már nekem is soknak tűnt.

Nem is a zene maga, sokkal inkább Dallas testvér enyhén pszichotikusnak tetsző rikoltozása volt az, ami kezdetben visszatartott a zenekar rendszeres hallgatásától. De mivel a második próbálkozás során érdekes gitártémákat sikerült fölfedeznem, újra és újra vettem a bátorságot, hogy folytassam az ismerkedést a csapattal. Aztán ahogy telt-múlt az idő, azon vettem észre magam, hogy a furcsa érzés, amellyel eleinte viseltettem az énekes iránt, immár a múlté. A második album megjelenésével pedig végleg megváltozott a véleményem: kimondottan megszerettem Dallas stílusát. Igaz, a ‘Cries’-on már valamivel összeszedettebbnek, kontrolláltabbnak tűnik a hangja. A zene is sokat fejlődött; a második korong jóval kifinomultabb, strukturáltabb muzsikát tartalmaz, megőrizve az együttes védjegyeit: a hosszú dalokat és a változatosságot. Ezzel együtt nagy lépést tettek előre a folyamatosság terén: a váltások sokkal gördülékenyebben mennek végbe, nem töredezik úgy szét a zene, mint a bemutatkozó korongon. Az új hangszer, a szintetizátor is megtalálta a helyét, remekül illeszkedik a gépezetbe. Minden adott volt tehát a jó folytatáshoz. Ekkor érkezett a lesújtó hír: a gitáros Corey többé nem tagja az Underoath-nak. Puff. Most mi lesz? Ő volt az együttes motorja, nélküle a banda soha nem lesz ugyanaz.

Hát nem is lett. Mikor megjelent, egyáltalán nem is akartam megvenni a harmadik lemezt, a ‘The Changing Of Times’-t. Már nem is emlékszem, hogyan történt, hogy végül mégis megvásároltam. Arra viszont igen, hogy mikor késő este hazaértem, lefekvés előtt még mindenképpen bele akartam hallgatni. És mikor meghallottam az első dalt, alig hittem a fülemnek. Egy igazi slágert hallottam (leszámítva persze Dallas-t), egyszerű, fogós dallammal, Dallas mellett egy ‘valódi’ énekessel, és az immár elmaradhatatlan szintetizátorral. Ráadásul a hossza mindössze öt és fél perc volt. (Kevesebb, mint hat perc! És ez a leghosszabb nóta!!!) Nem nagyon merültem el a hallgatásában, nagyon álmos voltam, és ennyi meglepetés elég volt aznapra. Végül a hétvégére halasztottam a tüzetesebb átvizsgálást. És akkor olyasmi következett, ami példátlan az emberiség történelmében: szombaton egymás után tízszer(!!!) hallgattam végig az albumot. És egyáltalán nem fáradtam bele!

Jó az új gitáros! És az új stílus is. Igaz, hogy a számok rövidebbek, de a változatosság maradt. A váltások pedig végre olyanok, amilyeneknek lenniük kell: a felületes hallgatónak fel sem tűnik, hogy történt valami, csak az, hogy még mindig nem unja, amit hall. A különálló részek lágyan folynak át egymásba; sikerült kiküszöbölni az olyan durva éleket, amelyek sértenék az érzékenyebb füleket. A zene metálos éle is oda, sokkal inkább a mai hardcore, emo, indie rock ötvöződik a CD-n. Ez az első Underoath-lemez, amelyen fölfedezni vélem helyenként az ún. ‘Florida-soundot’ is. (Ez mindenképpen örvendetes hír, hiszen olyan neveket juttat eszembe a kifejezés - többek között -, mint a Poison The Well vagy a Saved By Grace.) A szintetizátor, amely annak idején a ‘Cries’ sajátos atmoszférájának megteremtésében segített sokat, ezúttal kissé más szerepet tölt be. Most mintha jobban előtérben lenne a legtöbb dalban, de azért soha nem túl hivalkodóan. A ritmusszekcióról: a basszusgitár annyira nem nyűgözött le, amivel nem azt akarom mondani, hogy nem jó, hanem mindössze azt, hogy nem tesz hozzá annyit a zenéhez a játékával, hogy külön meg kéne emlékezni róla. A fiatal doboson, Aaronon viszont a kezdetektől rajta tartom a szemem. Nagy tehetség, és úgy tűnik, lassan be is érik, ahogy eléri a felnőttkort. Ötletesebb lett a játéka - na nem mintha eddig halálra untam volna magam rajta (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még élek) -, de ami fontos: precízebb is. És ezen a ponton kanyarodnék vissza Dallas-hoz: most már egyenesen hiányozna, ha nem hallhatnám a hangját. Mint mikor valaki, aki először nem szimpatikus az embernek, később az egyik legjobb barátjává válik.

Még két dalról tennék külön említést. Az első az ‘Angel Below’, amelyet a szövege miatt emelnék ki: a mindannyiunk által jól ismert bukott angyalhoz szól, számára a legkevésbé sem szívet melengető módon. A másik a kilences sorszámú ‘Alone In December’. A második leghosszabb szám az albumon, de hosszúságán kívül szinte semmiben sem emlékeztet a korai Underoath-ra: kimondottan lassú, lírai dalnak tekinthető. Igazi ‘lemez végére való’ nóta, amely után az embernek kedve támad újra elindítani a CD-t. Az utána következő rövid instrumentális track már nem oszt, nem szoroz.

Valóban csalódást okozott hát az új Underoath. Igaz, kellemeset. És ez azért, valljuk be, nem mindegy.

Kovács Gergely