Vájtfül Archívum

Röviden a hard rock kategóriába sorolnám a 12 Stones zenéjét. Azon belül érvényesülnek a grunge hatásai, de a blues is fel-felüti fejét, különösen a gitárszólókban. Szívből remélem, hogy a ‘12 Stones’ mérföldkő lesz a banda történetében, amelyet sok hasonlóan JÓ - vagy még jobb! - album követ majd.

Emlékezhetünk még a ‘90-es évek elején fellángolt grunge-lázra, a Nirvana, a Pearl Jam, és társaik tündöklésére (no és bukására…). Úgy tűnik, sokan vannak, akik visszasírják azokat az időket. Legalábbis erre lehet következtetni például az amerikai Creed sikereiből - a zenekar óriási népszerűségre tett szert nem sokkal első nagylemezének megjelenése után, és sokan hasonlítják őket - főként énekesük miatt - a már említett Pearl Jam-hez. A 12 Stones bemutatkozó anyaga pedig éppen ennek a Creednek a kiadójánál jelent meg. A kiadó rögtön turnéra is küldte a fiatal bandát a USA-ban óriásnak számító kollégáival, amivel valószínűleg meg is alapozta a 12 Stones jövőjét. Az biztos, hogy a Wind-Up nem akarja a véletlenre bízni a dolgot, az MTV máris sugározza a 12 Stones ‘Broken’-jéhez készült klipet.

Persze a kétkedőkben felmerülhet, hogy a 12 Stones csupán stílusának köszönheti sikereit, majd rövid ‘pünkösdi királyság’ után el is tűnik a süllyesztőben, mint tették azt sokan mások. Én azonban nem féltem a társulatot. Olyan lelkesedéssel teszik a dolgukat, ami évekre elég lehet nekik. Természetesen a lelkesedés önmagában kevés; csakhogy esetükben ennél többről van szó: a zenekar tagjai képzett, tehetséges zenészek, ráadásul még nagyon fiatalok, rengeteg idejük van a fejlődésre, a még teljesebb kibontakozásra. Inkább arra kell figyelniük, hogy be ne szippantsa őket a zenei ipar örvénye, fel ne őrlődjenek a taposómalomban, és ne is szálljanak el sikereiktől. Egyelőre úgy tűnik, ez a veszély sem fenyeget. Minden esély megvan hát rá, hogy még sokat halljunk a csapatról.

És hogy mit is hallhatunk a csapatTÓL? Röviden a hard rock kategóriába sorolnám zenéjüket. Azon belül érvényesülnek a grunge hatásai, de a blues is fel-felüti fejét a dalokban, különösen a gitárszólókban. Ja igen, merthogy olyanok is vannak, a mai trendtől eltérően. (Kösz, Eric!) A ‘Soulfire’- ben némi rap-szerűséggel is találkozhatunk. Kissé unalmas formula, hogy a versszakok általában csendesebbek, majd az erőteljesebb refrénekben a torzító is bekapcsolásra kerül, aztán kezdődik az egész elölről. Reméljük, a következő lemezre kiheveri ezt a gyerekbetegséget a zenekar, mivel amúgy nagyon jó a korong. Eric Weaver nemcsak a szólókban tesz ki magáért, a kíséreteken is hallatszik, hogy ért hangszeréhez. A dobos Aaron Gainer szépen játszik, igyekszik kerülni a monotóniát, és remekül követi a zene hangulatváltásait. A basszusgitáros Kevin Dorr nem csupán piros nadrágjával lopta be magát a szívembe. Játéka és mozgása egyaránt figyelmet érdemel. Paul McCoy énekes szenvedélyes hangja igazodik a stílus követelményeihez, ha kell, a megfelelő pillanatokban el is üvölti magát, fokozva a katarzist az érzelmi csúcsokon. Az album hangzása méltó az egyik legtöbb lemezt eladó amerikai rock-zenekar kiadójához: kristálytiszta, mindenki úgy szólal meg, ahogy kell; egy rossz szavunk se lehet rá.

A 12 Stones szövegei is meg tudják szólítani a stílus rajongóit. Valós problémákat boncolgatnak, a megoldást is prezentálva. Nem a diszkókultúrában divatos ‘I love you, cickom’-sablont követik, de nem is a bamba ‘minden nagyon szép, minden nagyon jó’-megközelítéssel akarják őrületbe kergetni hallgatóságukat. Ehelyett őszintén leírják a mindennapi élet során felmerülő nehézségeket, és hogy azokkal hogyan lehet szembenézni. Félreértés ne essék: nem sajnálkozó, depressziós szövegekről beszélek: a 12 Stones szövegei mindvégig optimisták, pozitívak, csak mégis valahogy őszintébbek és ezért hitelesebbek a szubkultúra rajongói számára, mint sok hurráoptimista banda felszínesebbnek ható mondanivalója. (Nem mintha azokkal feltétlenül bajom lenne, csak más közönségnek valók.)

Szívből remélem, hogy a ‘12 Stones’ mérföldkő lesz a banda történetében, amelyet sok sikeres - és hasonlóan JÓ, vagy még jobb - album követ majd.

Kovács Gergely