Vájtfül Archívum

Korunk egyik legismertebb muzulmán filozófusa, El-Menufi professzor írta egyik könyvében:

“A civilizált és művelt világ számára az iszlám nem valami új és idegen hit. Nem olyan hit, amely csupán valamely néphez vagy népek csoportjához akarna szólni. Az iszlám univerzális hit. Már Noé és utódai is ezt a vallást követték. Ez az a hit, amelyet magáénak vallott Ábrahám és örökbe hagyta azt gyermekeinek meg utódainak. De az iszlámot követte Mózes és Jézus is. Az iszlám a szív tisztaságát, a mindenható Teremtőnek való teljes odaadás állapotát jelenti.”

A judaizmus és a kereszténység után az iszlám a harmadik vallás, amely a bibliai kinyilatkoztatásra és az Ábrahámnak adott ígéretre építi tanait. Számos valláskutató azonban azt hangsúlyozza, hogy tulajdonképpen az arab pogányság, a judaiz­mus és a kereszténység szin­kre­tikus keveredéséből keletkezett.

Az iszlám diadalútja

Amikor Mohamed, az iszlám alapítója a Kr.e. 6. század második felében megszületett, Arábia lakossága túlnyomórészt még mindig a pogány ősi kultuszokat gyakorolta. Az arabok vallása tulajdonképpen a henoteizmus felé hajló sokistenhit és a fétisizmus sajátságos keveréke volt. A henoteizmus abban nyilvánult meg, hogy jóllehet nem tagadták a számos istenség létezését, egyre nagyobb tisztelettel övez­ték egyiküket, Al-Illahot (a későbbi Allahot), akinek neve egyszerűen Istent jelentett. E vallás képviselői köveket, fákat, égitesteket is imád­tak, tisztelték az ősök szellemeit, hittek a lélekben, amelyet hol vérrel, hol valami madárral azonosítottak. Különösen nagy tisztelettel övezték a Kába-követ, amelyet Mekkában őriztek egy kocka alakú épületben és már az iszlám megjelenése előtti korokban is tömegesen zarándokoltak hozzá. Az iszlám előtti arab világ erkölcsi szabályai alapját a muruva (a lélek nemessége) képezte, amely a félnomád törzsek életére jellemző vérbosszút, a férfiasságot és a vendégszeretetet tette meg legfőbb morális követelményekké.

Az Arábiai félszigeten jelen volt a kereszténység is – különösen a nesztoriánus egyház hívei –, de csak az alacsonyabb néprétegek, a szolgák és a rabok köreiben hódított. Egyes oázisokban jelen volt a judaizmus és a perzsák régi vallása, a zoroasztrizmus. Kétségtelen, hogy ezek a vallások hatottak az ősi arab vallás egyistenhit felé való közeledésére és hozzájárultak az iszlám kialakulásához.

Mohamed fellépése volt a fordulópont az arab vallás történetében. A muzulmánok ezért a Mohamed előtti vallást a tudatlanság, az általa bevezetett iszlámot pedig az igazság vallásának tekintik. A Próféta 570 körül született Mekkában. Korán árván maradt, ezért előbb nagyapja, majd nagybátyja, a tekintélyes Abú Tálib nevelte. Tevehajcsár lett belőle, de szerencséjét azzal alapozta meg, hogy 25 éves korában feleségül vette Khádidzsát, egy, nálánál 15 évvel idősebb, gazdag özvegyasszonyt. Házassága folytán köztiszteletnek örvendő, jómódú kereskedő lett, s alkalma adódott művelt emberekkel érintkezni.

A megállapodottság azonban nem adott neki lelki nyugalmat. Negyven éves korától kezdve Mohamed egyre gyakrabban kereste a magányt, hogy Istenről, a világban tapasztalható igazságtalanság kérdéseiről, az esetleges megoldásokról, az igazság lehetséges útjairól elmélkedjen. Mint utóbb elbeszélte, elmélkedései során látomásokban volt része: Dzsib­ríl angyal jelent meg neki és közölte vele Isten üzenetét, hogy Mohamednek megtérésre kell felszólítania az embereket. E belső kényszer hatására kezdte el hirdetni tanait. Kemény szavakkal ostorozta Mekka lakóit, hogy csak úgy kerülhetik el a borzalmas büntetéseket és juthatnak a mennyországba, ha megtérnek az egyetlen, mindenható, teremtő Istenhez (Allah) és alávetik magukat az ő akaratának (iszlám). Innen származik az új vallás elnevezése: az iszlám ugyanis Istennek való odaadást, akaratába való belenyugvást jelent. Felesége, szűkebb környezetével együtt készségesen elfogadta Mohamedet Isten prófétájának, lassan más mekkai pol­gárok is nyomába szegődtek, a többség azonban ellenállt.

Amikor 619-ben meghalt felesége, Khá­didzsa és nagybátyja, Abú Tálib, akik mindketten hűséges támogatói voltak minden tervében, Mohamedet foglalkoztatni kezdte Mekka elhagyásának gondolata. Követőivel 622-ben a Mekkától 350 kilométerre északra fekvő Jaszrib oázisba költözött. Az átköltözést később hidzsrá­nak, Jaszribot a “Próféta városának” (Medinat an-Nabí), azaz Mediná nak nevezték el, a kivándorlás időpontja pedig a muzulmán időszámítás kezdete lett.

Mohamed medinai működése sokkal eredményesebb volt, mint a mekkai. Prófétai öntudatához itt a világi uralkodásra való elhivatottság is párosult. Medinai látomásai, a mekkaiak lényeg­retörő tömörségével ellentétben már számos törvénymegszabó előírást tartalmaztak. Szabályozta az örökösödési jogot, meg­határozta, hogy az igazhitűeknek legfeljebb négy feleségük lehet, megszabta a Ramadán-havi böjtöt stb. Imaházat is építtetett, melybe az imádság időpontjában kikiáltó hívta a hívőket, ahol azok előimádkozó vezetésével végezték imádságukat. A település számos lakója csatlakozott az iszlám közösséghez és a Prófétát főbírónak ismerte el.

Mivel a helybeli zsidók mereven elutasították az új vallást, Mohamed kijelentette, hogy az arabok és zsidók közös ősatyja, Ibráhim (az ószövetségi Ábrahám) igaz hitre tért haníf, az iszlám egyik legnagyobb prófétája, és Allah “barátja” volt, aki elsőként távolodott el a többistenhittől és kezdte tisztelni az egyedüli Istent. Halála után azonban, emberi tévedés következtében nem elsőszülöttjére, Isz­máilra (Izmael – az arabok ősatyja) szállt az örökösödési jog, hanem fiatalabb gyermekére, Iszhákra (Izsák), azaz a zsidók ősatyjára. Ez a csalás, Mohamed tanítása szerint megtévesztette az embereket, Istent azonban nem, s most elérkezett az idő, hogy Iszmáil utódai visszatérjenek az igaz valláshoz és visszaszerezzék jogos örökségüket. Ily módon “Ibráhim hitének” koncepciója, amely Mohamed tanítását mind a judaizmussal, mind a kereszténységgel összekapcsolja, tulajdonképpen az iszlám felsőbbrendűségét hirdette meg. A zsidókat és a keresztényeket ettől kezdve a muzulmánok az “írás népei” között tartják számon, mert birtokolják ugyan az igazságot, de csak elferdített formában. Ám ez mégis előnyösebb helyzetet biztosít nekik, mint a pogányoknak, akik “teljes sötétségben tévelyegnek”. Az ibráhimi folytonosságot Mohamed azzal az arab legendával igazolta, miszerint maga Ibráhim alapította meg Mekkában a Kábát. Ezzel egyrészt döntő módon elhatárolta magát a judaizmustól, másrészt kifejezte igényét az új szent városra, Mekkára, melynek lakói gyakorlatilag száműzték őt maguk közül.

Az elkövetkezendő évtizedben Mohamed mindent megtett annak érdekében, hogy az iszlám zászlaja alatt egyesítse az arab törzseket és behódoltassa Mekkát. A harcok eleinte váltakozó sikerrel folytak, aztán 630-ban Mekka Mohamed kezébe került. Bevonulása után először megtisztította a Kába szentélyét a bálványoktól, leghevesebb ellenségeit kivégeztette, egyébként azonban szelíden bánt a város lakosaival, akik most már zökkenőmentesen elfogadták az iszlámot. Mivel a megtisztított Kába ugyanúgy központi búcsújáró hely maradt, mint a pogány korban és ezzel nem szűntek meg az Arábia minden részéből odaérkező zarándokok biztosította anyagi előnyök a város számára, a mekkaiak beletörődtek a megváltozott helyzetbe, sőt rövid idő múlva már ők voltak az iszlám legbuzgóbb élharcosai.

Mohamed tekintélye olyan nagy volt, hogy egész Arábiából érkeztek hozzá az arab törzsek képviselői, hogy közöljék vele csatlakozásukat az iszlámhoz. Amikor két év múlva, 632-ben meghalt, már egész Arábia az iszlám nevében egyesített állam volt.

Halála először nagy zűrzavart okozott, hisz távozásával nemcsak a vallás, hanem maga az állam is vezető nélkül maradt. Mivel nem jelölte ki utódját, követői nem tudták kit válasszanak meg vezérüknek. Először Mohamed régi barátja, Abú Bekr ragadta magához a hatalmat, amikor egy gyűlésen sikerült kalifává – a Próféta helyettesévé és örökösévé – választatnia magát. Őt két év múlva Omár (634-644), majd Oszmán (644-656) és végül az utolsó ortodox, azaz általánosan elismert kalifa, Mohamed veje, Ali (656-661) követte a birodalom élén. Ali halála után Muávija szíriai helytartó szerezte meg a kalifa tisztségét és alapította meg az Omajjádok dinasztiájának Damaszkuszban uralkodó örökletes monarchiáját. Ali utódainak félreállítását nem minden muzulmán fogadta el, ezért vallási szakadásra került sor az iszlám közösségen belül. A damaszkuszi Omajjád dinasztia 661-től 750-ig uralkodott.

A muzulmán terjeszkedést megkönnyítette a tény, hogy a térségben nem létezett hatalom, mely ellen tudott volna állni nekik. A két legerősebb állam – Bizánc és a Perzsa Birodalom – hadban állt egymással és az állandó háborúskodás mindkettőt legyengítette. A muzulmán hódítóknak csupán néhány döntő fontosságú csatára volt szükségük ahhoz, hogy megtörjék a két birodalom ellenállását. A Mohamed halálát követő tizenkét esztendő során sikerült uralmuk alá hajtani Egyiptomot, Szíriát és Irakot, sőt, tovább haladtak nyugaton Líbia, keleten Irán felé. Az iszlám állam terjeszkedése a következő száz évben megállíthatatlanul folytatódott. Nyugaton uralmuk alá hajtották Észak-Afrikát, eljutottak egészen az Atlanti óceánig, átkeltek Európába és fennhatóságuk alá vonták a Pireneusi-félsziget nagy részét. Északon az iszlám Konstantinápolyig jutott el, keleten meghódították Iránt és Afganisztánt, behatoltak Közép-Ázsiába és átkeltek az Indus folyón. 750 körül ez az egész hatalmas térség egyetlen birodalom volt, amelyet az Omajjádok dinasztiájába tartozó kalifák kormányoztak.

A meghódított területek lakosságát általában nem igyekeztek mindenáron muzulmán hitre téríteni. Különösen vonatkozott ez a zsidó és keresztény közösségekre, akik számára biztosították a “védelem alatt álló kisebbségek” helyzetét és engedélyezték nekik, hogy önállóan döntsenek belső ügyeikről. Ennek ellenére a legyőzött népek másodrangú polgároknak érezték magukat és sokan közülük áttértek a muzulmán hitre. Ily módon a közelkeleti keresztény országokban lassanként az iszlám vált az uralkodó vallássá. Mivel a Perzsa Birodalom hivatalos vallása, a zoroasztrizmus a 7. században a hanyatlás korszakát élte, az iszlámra való áttérés ebben a térségben még tömegesebb méreteket öltött.

Ami az iszlám további terjeszkedését illeti, a hódítások irama 750 után csökkent, egyedül Indiában értek el számottevő katonai sikereket. Az iszlám hatalom itt a mogul császárok uralma idején – 1556 és 1707 között – érte el csúcspontját, amikor a félsziget legnagyobb része a Próféta követőinek irányítása alatt volt. A hindukat az Írás népeihez hasonló bánásmódban részesítették, mert filozófusaik (a nép nagy többségével ellentétben) egyistenhívők voltak. Indiában is jelen volt az iszlámra való áttérés tendenciája, ám a lakosság nagyobb része megőrizte hindu hitét.

Mohamed vallása békés úton is terjedt. Tevekaravánokkal utazó muzulmán kereskedők vitték be az észak-afrikai szavannák vidékeire, tengeri kereskedők terjesztették el a kelet-afrikai partvidéken. Indiából – szintén a kereskedők közvetítésével – Malájföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek; Közép-Ázsiából pedig Kelet-Kína felé terjedt tovább.

Lapozás: 1 2 3