Vájtfül Archívum

A lutheri reformáció a kereszténység megújítására, a gyökerekhez való visszatérésre irányult, amit az erkölcsi mélypontra süllyedt korabeli katolicizmus mereven elutasított. A protestantizmus megjelenése minden jószándék ellenére nyílt ellenségeskedést, vallásháborúkat okozott, a hierarchia és a központi irányítás meg­szűnése pedig újabbnál újabb szakadásokra adott lehetőséget

A reformáció egyházait a 18. századtól kezdve lelki megújulásra irányuló ébredési hullámok (revivalizmus) rázkódtatták meg, amelyek számos új felekezetet hoztak létre. Az ébredések szószólói a megtérést sürgették, hangsúlyozták, hogy az embernek el kell fordulnia a bűntől és életét át kell adnia Jézus Krisztusnak.

Evangélikusok (lutheránusok)

A 16. századi katolikus egyház elvilágiasodott, az erkölcs hanyatlóban volt, az istentiszteletben babonás szokások hódítottak teret. A reneszánsz pápák életmódja alig különbözött a világi fejedelmek életétől, egyesek közülük országot-világot megbotránkoztató életet éltek. Hasonló volt a helyzet a papsággal. A cölibátusi kötelezettség ellenére sokan ágyasokat tartottak, papi hivatásukból anyagi hasznot igyekeztek húzni.

Martin Luther (1483–1546), a reformáció elindítója ágostonrendi szer­zet­es­pap volt, aki nem akart belenyugodni a helyzetbe. Különösen az botránkoztatta meg, hogy hívők pénzért vásárolhattak búcsúcédulákat, amelyek a gyónás szentségével párosulva a teljes bűnbocsánat erejével “bírtak”. Luther úgy vélte, hogy az ember nemcsak, hogy pénzzel nem vásárolhatja meg a bűnbocsánatot, de még a jócselekedetekkel és az érdemekkel sem vívhatja ki azt, egyedül a Krisztusba vetett hite által (sola fide) igazulhat meg. Megtámadta a búcsúcédulákkal való botrányos kereskedelmet. Reformkövetelései ellenreakciót váltottak ki. X. Leó pápa 1520-ban kiközösítette őt az egyházból. Luther ekkor a kiközösítő bullát nyilvánosan elégette, a pápát pedig antikrisz­tusnak nevezte. Számos, eleve Róma-ellenes német nemes csatlakozott hozzá, lehetővé téve számára, hogy új egyházat alapítson.

A lutheri tanítás szerint az egyház láthatatlan lelki közösség, amelyet maga Krisztus irányit, ezért az evangélikusok elvetik a pápai primátust és a katolikus hierarchiát, ehelyett a hívek egyetemes papságára helyezik a főhangsúlyt. A hét szentség közül csak kettőt ismernek el: a keresztséget és az úrvacsorát. A szentmise áldozati jellegét elutasítják. Mindig két szín alatt veszik magukhoz az úrvacsorát, melyben a kenyérrel és a borral együtt jelen van az Úr teste és vére is, de csak a vétel pillanatában. A lutheri megigazulástan következményeként az evangélikus egyház elveti a tisztítóhely létezését, a holtakért való imádságot, a szentek tiszteletét, nem helyesli a kötelező cölibátust, a fülgyónást, a szerzetesi fogadalmakat, nem tesz különbséget a bocsánatos és halálos bűn között, és a Szentírást tekinti a hit egyedüli, kizárólagos forrásának.

Luther eleinte azt hitte, hogy az Istennel való közösség majd megváltoztatja az embereket. De amikor látta, milyen anarchikus állapotot eredményeztek tanai Németországban (parasztháborúk, anabaptisták stb.) ő is kénytelen volt dogmákba foglalni hitigazságait és létrehozni az egyházi szervezetet. A lutheránusok 1530-ban fogadták el az ágostai hitvallást, amely azóta is tanításuk alappillérét képezi. A hitvallás első részében a katolikus hittel közös pontokról van szó, a másodikban azokról a jellegzetességekről, amelyek az új egyházat a katolicizmustól való elkülönülésre kényszerítették.

A lutheránus egyház Németországon kívül főleg Észak-Európában hódított, de a kivándorlók miatt jelentős mértékben jelen van az amerikai kontinensen is.

Reformátusok (kálvinisták)

A svájci reformátor, Jean Calvin (1509–1564) tanítása a legtöbb kérdésben megegyezett Luther nézeteivel. Ő is az ember radikális bűnösségéből indult ki, a fő hangsúlyt a krisztusközpontúságra, a kegyelem mindenható erejére, a hitből való megigazulás kizárólagosságára helyezte és a Bibliát tekintette a hit egyedüli forrásának. Tanításában azonban rendkívül jelentős helyet foglal el a predestinációról, azaz eleve elrendeltségről szóló tan.

“Állítjuk – írta Calvin –, hogy az Isten, az ő örök és megváltoztathatatlan rendelkezése szerint elhatározta azt, kit választ az örök boldogságra és kit taszít az örök kárhozatba. Az, hogy kit választ ki az örök boldogságra, az ember érdemeire való tekintet nélkül egyedül az Isten meg nem szolgált irgalmasságától függ; akiket pedig az örök szenvedésre kárhoztatott, azokat Isten igazságos és nem panaszolható ítélete zárta el az örök élettől”.

Az üdvösségre történő elrendelésről való megbizonyosodás alapja – Calvin szerint – Jézus Krisztus. Aki elfogadja Krisztust, és közösségben van vele a hit és az úrvacsora által, az reménykedhet az üdvösségben. A predestináltság jeleit képezik továbbá a jócselekedetek, mint a megszentelődés, az újjászületés és a megigazulás következményei. Calvin is két szentséget ismert el, mint Luther: a keresztséget és az úrvacsorát. Mindkettő a kegyelem zálogát képezi: a szentséghez járuló egyén megkapja a szentségek külső jelét, ám a tényleges kegyelmet csak a kiválasztottak kapják meg. Míg Luther szerint az úrvacsorában a vétel pillanatában valóban jelen van az Úr teste és vére, addig Calvin csupán az úgynevezett virtuális jelenlét elvét fogadta el. Mivel Krisztus az Atya jobbján ül, nem lehet testileg is jelen az eukarisztiában. Krisztus lelke ellenben nincs semmivel sem korlátozva, ezért a predestinált hívek a vétel pillanatában mégis részesednek az ő erejében és kegyelmében.

Calvin Isten országának evilági megvalósítását tűzte ki célul. Az Újszövetséget nemcsak Isten igéjének, hanem az emberi társadalmat irányító törvénykönyvnek is tekintette. Ezért Genfben teokratikus rendszert hozott létre, és harcolt a reformációt veszélyeztető személyek ellen. A Második Helvét Hitvallás ban megfogalmazott tanai, a szigorú vallási fegyelem és nem utolsósorban Calvin rendkívüli szervezői képessége, lehetővé tették az új hitnek az eredményes terjeszkedést. A kálvinizmus teret hó­dított a lutheránus Németországban, Franciaországban (hugenották), Magyarországon, Romániában. Különösen jelentősek voltak Hollandiában elért eredményei, így a 17. században Hollandia vette át Genftől a kálvinizmus központjának szerepét. Az angolszász országokban Calvin tanítása a kongregacionalizmus és a presbiterianizmus kereteiben van jelen.

A református egyházközösségek élén a presbitérium áll. Az 1908-as genfi egyházalkotmány értelmében elvetnek minden dogmatikai kötöttséget, és lényegében véve híveiknek tekintik mindazokat a Krisztus hívőket, akik a “Biblia talaján állnak”. Templomaikat és istentiszteleteiket az egyszerűség jellemzi: az istentisztelet zsoltáréneklésből, prédikációból és úrvacsoraosztásból áll.

Anglikánok (episzkopálisok)

Jóllehet a 16. század elején Angliában is érett volt a helyzet a reformációra, a szakadást itt VIII. Henrik (1509–1547) második házasságának eldöntetlen kérdése váltotta ki. Henrik buzgó híve volt a katolikus egyháznak, sőt a Hét szentség bizonyítása című művével védelmezte Lutherrel szemben a katolikus tanítást. X. Leó pápa ezért a munkájáért a “defensor fide” (hitvédő) címet adományozta neki, melyet az angol királyok még ma is viselnek. A problémák akkor kezdődtek, amikor 17 évi házasság után, a fiú utódra vágyó Henrik elhatározta, hogy házasságot köt a királynő egyik udvarhölgyével. Mivel VII. Kelemen pápa nem volt hajlandó felbontani Henrik első házasságát, a király önmagát nevezte ki az angol egyház fejének és szakított Rómával. Henrik azonban továbbra is üldözte az Angliába beszivárgó lutheri reformáció eszméit. Szigorú büntetést helyezett kilátásba azokkal szemben, akik nem hisznek az átlényegülésben, az egy szín alatt való áldozásban, a magánmise jogosságában, a papi nőtlenségben, a szerzetesi fogadalmak kötelező erejében és a fülgyónásban. Életében az anglikán egyház tanrendszere és szervezete teljes egészében katolikus maradt, azzal az egy különbséggel, hogy feje nem a római pápa, hanem az angol király volt.

A voltaképpeni reformáció csak a kilencévesen trónra került VI. Edward (1547–1553) uralmával kezdődött. A gyermek király nevében Crammer Tamás, Canterbury érseke bevezette a kálvini tanokra épülő hitújítást. Az 1549-ben kiadott Book of Common Prayer (Közös imádságok könyve) angol nyelvű liturgiát, két szín alatti áldozást írt elő, tagadta a mise áldozati jellegét, s csak két szentséget fogadott el. Az anglikánok új hitvallása az úrvacsorával és a predestinációval kapcsolatban is Kálvin eszméit tartalmazta. Az így kialakult vallás, a lutheránus és kálvinista egyház mellett a protestantizmus harmadik alapformája lett, mely hitrendszerében protestáns volt ugyan, de istentiszteletében és szervezetében meglehetősen sokat megőrzött a katolikus vallásból. Az anglikánok nem utasították el az apostoli utódlás elvét, nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy egyházuk élére érvényesen szentelt püspökök kerüljenek. Egyházukat ezért Amerikában püspöki, vagy episzkopális egyháznak nevezik.

Az 1800-as évektől az anglikanizmuson belül két szemlélet él egymás mellett. Az egyik az anglokatolicizmus elve, melynek szószólói a katolikus egyház felé szeretnének közeledni, ezért a régi, ünnepélyes istentisztelet helyreállítására törekednek, visszatértek a szentek tiszteletéhez, a papi cölibátushoz stb. A másik irányzat képviselői, az evangéliumi egyházak (metodisták, baptisták) példáját követve a protestáns gyakorlatokhoz és tanokhoz ragaszkodnak és elítélik az anglikanizmus ritualizá­lódását.

Az anglikán egyház a többi angolszász országban is elterjedt. Sok híve van az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában. Az anglikán közösség részegyházai önállóak, de elsőbbséget biztosítanak Canterbury érsekének.

Lapozás: 1 2