Vájtfül Archívum

A keleti egyházakat két nagy csoportba soroljuk. Az ortodox keresztényeket azok az egyházak alkotják, melyek a nagy keleti egyházszakadás alkalmával, a 11. században váltak külön a nyugati egyháztól. A másik csoport, a régi keleti egyházak nem olyan népesek, mint az ortodoxok, de jóval korábban, az efezusi illetve a kalcedoni zsinatok idején különültek el az egyetemes egyháztól.

A keleti keresztények száma összesen 170 millióra tehető. Tanaik, liturgiájuk, szentségeik, egyházfegyelmük, lelkiségi hagyományaik szempontjából nem sokban különböznek a katolikus egyháztól.

Ortodox egyházak

Theodoziusz halála (395) után a Római Birodalom keleti és nyugati részre oszlott. A császári főváros ekkor már nem Róma, hanem a Nagy Konstantin által alapított Konstantinápoly volt. Ettől kezdve a keleti és nyugati kereszténység fokozatosan távolodni kezdett egymástól. Továbbra is Rómában székelt Péter utóda, a “római pátriárka”, az egyetemes egyház feje, akinek a kezében egyre több hatalom összpontosult. Amikor a Nyugat Római Birodalom 474-ben megbukott, s helyére az újonnan kereszténnyé vált fiatal barbár államok kerültek, a pápák inkább feléjük fordultak, mint a bizánci csá­szárok felé. Mindez nemtetszést váltott ki Keleten. Az eltávolodásnak azonban kulturális-vallási okai is voltak. Nyugaton latin, keleten görög volt a liturgikus nyelv. A bizánciak elítélték a nyugati papok cölibátusát, nem fogadták el a tisztítóhely létezését, kétségbevonták a pápai primátus nyugati elvét. Legnagyobb hatása azonban az ún. “filioque” vitának volt. Nyugaton a 6. századtól kezdve a hitvallásba is bevették a tanítást, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is (fili­oque) származik. Ezen a keletiek megbotránkoztak, mert úgy vélték, hogy a Szentlélek csakis az Atyától származik.

A 11. században végzetesen elmérgesedett a helyzet. A pápa a hirtelen természetű Humbert bíborost küldte 1054-ben Konstantinápolyba, hogy követeként tárgyalja meg Kerullariossz pátriárkával a nézeteltéréseket. Miután a tárgyalások nem végződtek sikerrel, Humbert a Hagia Sophia oltárára helyezte a pátriárkát és híveit kiközösítő bullát. Kerul­la­riosz erre összehívta a keleti egyházfőket és határozatot fogadtatott el velük, miszerint csak a bizánci császár és a konstantinápolyi pátriárka mögé tömörülő egyházak képviselik a kereszténység ortodox (a későbbi orosz változat szerint: pravoszláv) hitét.

Bizonyos közeledések ellenére sohasem állt helyre a keleti és a nyugati kereszténység egysége. A közeledés legjelentősebb lépése 9 évszázaddal a kölcsönös kiközösítés után 1965-ben zajlott le, amikor VI. Pál pápa és Athenagorász konstantinápolyi pátriárka visszavonták az exkommunikációs intézkedést.

A bizánci misszionáriusok jelentős sikereket értek el Kelet-Európában, főleg a szláv népek között. Az ortodox kereszténységet vették fel a szerbek, a bolgárok, a románok, az oroszok. Az új egyházak, az ortodoxia szellemével összhangban önállóságra törekedtek, ennek kivívása azonban – legalábbis a török hódoltság idején – nehézségekbe ütközött. A törökök minden meghódított terület keresztényeit a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá vonták. Nem üldözték a kereszténységet, de halálbüntetéssel sújtottak minden olyan kísérletet, mely a muzulmánok keresztény hitre való áttérítésére irányult. Ezzel a keleti egyházakat megfosztották a missziós lendületüktől és a hagyomány megőrzésének irányvonalát kényszerítették rájuk. A török uralom után a nemzeti egyházak függetlenné váltak. A konstantinápolyi pátriárkának a primus inter pares elv alapján elismerik az ökumenikus pátriárka címet, de nem engedik beavatkozni belső ügyeikbe.

Konstantinápoly hanyatlása után szerepét Moszkva igyekezett átvenni. A cári rendszer és a moszkvai patriarkátus bizánci típusú szövetsége nyomán alakult ki az az elmélet, mely szerint a második Róma – Konstantinápoly – szerepét Isten akaratából a harmadik Róma – Moszkva – vette át. Neki kell védelmeznie az egész világon az ortodox hitet. A moszkvai pátriárka tekintélyét bizonyítja, hogy nevét a felsorolásokban mindig a négy ősi patriarkátus – a ma már ténylegesen igen kis létszámú hívővel rendelkező Konstantinápolyi, Alexandriai, Antiókhiai és Jeruzsálemi – neve után kell említeni.

Az ortodoxok határozottan elvetik a pápai primátus katolikus elvét és elutasítják az I. Vatikáni Zsinaton megfogalmazott pápai tévedhetetlenség dogmáját. Számukra a pápa joghatósága csak a római egyházra érvényes. Ugyanakkor az egyházat ők is Krisztus titokzatos testének tartják. Szervezetük inkább demokratikus, mint monarchikus. Papjaik nősülhetnek, de ezt a kézföltétellel történő szentelés előtt kell megtenniük. A szerzetesek ezzel szemben tisztasági fogadalmat tesznek, rájuk vonatkozik a cölibátus kötelezettsége. Ők az apostolok igazi utódai, ezért tökéleteseknek kell lenniük. Soraikból kerülnek ki a püspökök.

Az ortodoxok is hét szentséget ismernek, mint a katolikusok. A görögkeleti liturgia összetettebb, ünnepélyesebb és egyben misztikusabb. Szentmiséik mintegy a mennyei liturgia tükörképét képezik, melyben az apostolok irányítják az istentiszteletet, a Szűzanya pedig közbenjár az emberekért Isten előtt. A Mária tisztelet igen fejlett náluk, de nem tekintik dogmának a Szűzanya szeplőtelen fogantatásáról és mennybemeneteléről szóló tanokat. Jelentős szerepet töltenek be vallási életükben az ikonok, melyeknek tiszteletét dogmának tartják.

A filioque kérdés mind a mai napig nem tisztázódott. Míg a katolikusok továbbra is azt vallják a Hiszekegyben, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, az ortodoxok úgy vélik, hogy csak az Atyától.

Lapozás: 1 2