Vájtfül Archívum

Hitélet és egyházszervezet

Az anabaptista közösségek, így az erdélyi habánok legnagyobb összetartó ereje mindvégig közös hitük volt. Életüket legapróbb részleteit, minden cselekedetüket a Bibliához visszavezetett őskeresztény felfogásban élték meg. Így alakult ki közöttük az első apostoli gyülekezetre jellemző vagyonközösség, valamint a kommunális életforma is. A pacifista irányzatokra ezen kívül jellemző volt a béketűrés, s ezzel összefüggésben ellenséges környezetben akár a mártírsors vállalása, vagy az elvándorlás más területekre. A szélsőségesen erőszakellenesek egyes csoportjai még azt is megtagadták, hogy olyan eszközöket gyártsanak és árusítsanak, melyet fegyverként lehet használni. A vallásilag türelmes területeken, így a Bethlen korabeli Erdélyben is épp ez a bibliai hozzáállás, a becsületes és szorgalmas munkavégzés tette lehetővé azt, hogy gazdaságilag erős, az ország számára is hasznos telepet tartsanak fenn.

Az alvinci közösség, mint ahogy már említésre került, a morvaországi hutterita telepekből tevődött össze, s az itteni szokásaik mellett hitbeli nézeteiket is áthozták Erdélybe. A hitélet gyakorlásában fontos szerepe volt annak, hogy mindenki saját mindennapjaiban a lehető legjobban tudjon a Biblia tanítása szerint élni, ehhez azonban szükséges volt, hogy egy igehirdetőt is magukkal vigyenek az új otthonukba. Ennek megfelelően már az első útnak indult csoportot Franz Walter dämerschizi lelkész vezette. A beköltözés után azonban bő egy hónappal máris tanító nélkül maradt a közösség, mivel Waltert 1622. október 6-án „az Úr ebből a siralomvölgyből az ő szentséges nyugalmába szólította” . A haláleset mellett a megérkezéssel járó zűrzavaros időszak bonyodalmai is hozzájárulhattak ahhoz, hogy hitüket némileg elhanyagolták az újkeresztény kézművesek. Hamarosan már kifejezetten azzal a céllal kellett behívni egy új családfőt valamint egy iskolamestert, hogy „újra Istenhez segítsenek minket”. A telekkönyv azonban rögtön hozzáteszi: „…de a célt nem érték el.” A válságos helyzet mindenképpen gyors megoldásra szorult, hiszen maguk is jól tudták, hogy egységes vezető nélkül könnyen széthullhat a közösség. Ennek megakadályozása érdekében márciusban Albrecht Seill személyében érkezett egy új lelki vezető. Egy év sem telt el, amikor újabb megrázkódtatás érte az alvincieket: elhunyt az Ószombatról érkezett idős lelkipásztor is. Bár ekkor már több másik tanító is volt Erdélyben – többek között a maskowitzi és az alexowitzi betelepülőkkel érkeztek –, mégis ismét új igehirdetőt küldtek a morva területről Joseph Nägaele személyében.

A következő években némileg normalizálódott a helyzet, de ez nem jelentette azt, hogy időnként ne lettek volna – akár súlyos – problémák. 1630-ban történt az egyik legkirívóbb eset, ami miatt Bauman Izsák prédikátort először megfosztották a hivatalától, majd ki is zárták a gyülekezetből. A szigorú ítélet hátterében az állt, hogy az új fejedelem, I. Rákóczi György kevésbé volt jó szándékú a habánokkal, mit elődje, Bethlen Gábor. Bauman a két fejedelem hozzáállásának különbségét megírta egy ismerősének, majd a levél kézbesítését egy szomszéd falubeli bíróra bízta. Az üzenet azonban a fejedelem egyik szolgálójához került, majd rajta keresztül magához Rákóczihoz is eljutott. A fejedelem a levélben talált bírálat miatt haragra gerjedt és az egész alvinci habán telepre halálbüntetést akart kiróni. Érthető tehát, hogy a közösség azonnal megpróbált a kizárással elhatárolódni a prédikátortól. Miután sikerült pénzbírságra mérsékelni a büntetést a prédikátort is visszafogadták, tehát a kizárás is inkább politikai döntésnek tudható be, mint hitbeli kiközösítésnek.

Az egymástól gyakran igen távol lévő gyülekezetek, szintén az apostoli időkhöz hasonlóan egy-egy püspök felügyelete alá tartoztak. A 17. század közepén az alvinci gyülekezettel ilyenformán a neves hutterita igehirdető, Andreas Ehrenpreis tartotta a kapcsolatot. Ez a kapcsolattartás a távolság miatt általában nem személyesen, hanem körlevelek küldése által történt. Ezek főként erkölcsi célzatú levelek voltak, hasonlóan az apostoli időkben a páli levelekhez. A gyülekezet egészéhez szóltak, tanítottak, intettek, gyakran sok bibliai példával fűszerezve. Egy ilyen levelet küldött Ehrenpreis 1649. október 19-i dátummal az alvinci és egyben a sárospataki újkeresztényekhez. Az üzenetben elsősorban általánosságokról ír, de érint több olyan témát is, melyből egyértelművé válik, hogy voltak hitéleti problémák a közösségen belül. Így felhívja a figyelmet arra, hogy az igazságtalanság nem csak a világon, hanem a gyülekezeten belül is uralkodik, s ezen belül is különösen az ifjúságban. Felrója továbbá a közösségnek, hogy „sokan gyűlölik a közrendet, ellenségei az istenfélelemnek, nélkülözik a lelkiismeretességet, a szorgalmat, a hűséget, elhanyagolják a munkát” . Szeretettel, de erélyesen int a helyes útra való visszatérésre, valamint arra is felhívja a figyelmet, hogy bár nem sok jót kaptak a világtól, mégis kötelesek a nem hívőket figyelmeztetni Isten közelgő büntetésére. A közösségen belüli hitehagyás további jele, hogy az igehirdetők megbecsülése is lecsökkent, „hallottam és arról értesültem (…), hogy az evangélium szolgálatát és a személyek körét is lenézik” . Hasonlóan a később letelepülőket is egyesek kiközösítették, ami ellen szintén felemelte a szavát Ehrenpreis. Végül hangsúlyozza a nevelés fontosságát, hogy az ifjúságból ne legyen „haszontalan, könnyelmű csőcselék” .

Lapozás: 1 2 3 4 5 6 7 8