Vájtfül Archívum

Mindennapok az alvinci udvarban

Az alvinci anabaptista telep, mint ahogy a fentiekben tárgyalásra került, a morvaországi hutteri közösségekből verbuválódott össze. A Jacob Hutter által bevezetett, vagyonközösségen alapuló berendezkedést és az ezzel szorosan összefüggő udvartartásukat a testvérek Erdélyben is meghonosították. Vezérelvnek tekintették a társadalmi és gazdasági egyenlőség megteremtését, ennek megfelelően közvagyonnak számítottak az adományozott vagy vásárolt földek ugyanúgy, mint a munkaeszközök, vagy a közös munkából származó jövedelem. A közösség jelölte ki tagjai számára a lakóházakat, étellel, itallal és ruházattal látta el őket, sőt központilag határozták meg az étel, ital mennyiségét vagy a ruha anyagát is. Öltözetükkel, viseletükkel függhetett össze, hogy Erdélyben „fekete németeknek” is nevezték őket.

A gyermekek nevelését szintén a közösségen belül oldották meg, a feladatra szakosodott dajkák és tanítók irányításával. Az ifjúság testi és lelki nevelésének fontosságára mutat rá, hogy már 1623 májusában kifejezetten olyan céllal vásároltak meg egy telket, hogy azon a későbbiekben iskolát és bölcsőszobát építsenek. Két éves korukig a csecsemőkre a dadák vigyáztak, majd átkerültek az iskolába. A gyerekek az egész napot itt töltötték, sőt éjszakára sem tértek vissza szüleikhez. Katona Imre megfogalmazása szerint ezek leginkább az „árvaházakra hasonlító intézmények, amelyekben a gyerekek minden testi és lelki szükségletükről gondoskodtak.” Természetesen ez nem jelentette azt, hogy teljesen el lettek volna szakítva szüleiktől, hiszen az udvarok kicsik voltak, bármikor találkozhattak egymással, illetve a közösségi alkalmakon is együtt vehettek részt. Az anabaptista iskola két fontos feladatot látott el. Egyrészt az írni-olvasni tanítás mellett a hitük legfontosabb tételeit ismertette meg a fiatalokkal, másrészt kiemelt helyen kezelték, hogy mindenki egy mesterség űzését is elsajátítsa, tehát egyfajta tanonciskoláról is beszélhetünk.

A közösség felnőtt tagjai ennek megfelelően valamilyen mesterséggel foglalkoztak. Az 1627-es fehérvári országgyűlésen kiadott „Az új keresztyének műveinek limitációja” elnevezésű törvénycikk számos foglalkozást sorol fel, így kitér a posztócsinálókra, késcsinálókra, szíjgyártókra, kovácsokra, lakatosokra, tímárokra, takácsokra, kádárokra és fazekasokra. Az árakat meghatározó artikulusból kitűnik, hogy több mesterséget kimagasló színvonalon űztek az erdélyi habánok, hiszen nem egy helyen emeli ki a törvény, hogy az általános limitációhoz képest drágábban adhatják termékeiket. A tímárokról szóló résznél például kihangsúlyozza a dokumentum, hogy „mivelhogy az bőrt jobban készítik az országi tímároknál minden forintra tíz pénzzel többet vegyenek”. A minőség mellett a sokoldalúság is jellemző volt rájuk, a késekből nem kevesebb, mint 26 félét sorol fel a limitáció, s olyan különlegességet is előállítottak, mint az „elefántcsontból és gyöngyházból csinált legszebb és öreg kés” . Az anabaptista mesterek közül a szíjgyártók, kovácsok, lakatosok, kötélverők, takácsok, szűcsök, kádárok és fazekasok ugyanakkor az országos limitáció szerint tartoztak dolgozni, ezekben a mesterségekben tehát nem emelkedtek ki munkáik a szász vagy más iparosokéhoz képest. A nyersanyagok beszerzésében maga Bethlen is segítséget nyújtott, egy feljegyzés szerint 1625-ben személyesen utasította megbízottját, hogy a portán elefántfogat, gyöngyházat és berzsenyfát vásároljon a habánok számára. Azok akik nem valamilyen mesterséget űztek, általában földműveléssel, vagy állattenyésztéssel foglalkoztak, esetleg a gyümölcsösöket gondozták. Levéltári adatok szerint zöldségesük és virágkertészetük is volt.

A mindennapi élet kikerülhetetlen velejárója a betegség. A legyengültek gyógykezelését az anabaptisták saját orvosaikkal biztosították. Az újkeresztény orvosok ugyanakkor nem csak a közösségeiken belül tevékenykedtek, hanem megfordultak számos más településen is, sőt sokan kifejezetten vándorgyógyítóként működtek. A fennmaradt források bizonyítják, hogy a 16-17. században, amikor az egészségügy igen rossz helyzetben volt, a társadalom széles rétegei fordultak anabaptista gyógyítókhoz. Nem kevés azok száma sem, akik előkelő személyeket is ápoltak. Már az 1500-as évek végén feltűnt egy habán orvos Nyugat-Magyarországon, aki „Zrini uramat gyógyította” a Batthyányak számadáskönyveiben található feljegyzések szerint. Az alvinci orvosdoktorok pedig már a fejedelmi családdal is kapcsolatba kerültek. Elsőként, az egyik 1622 januárjában érkezett csoportból választották ki Albrecht Bolsterlt, akit Károlyi Zsuzsanna kassai szálláshelyére helyeztek át, hogy ott mint udvari orvos szolgáljon. 1629-ben pedig, amikor Bethlen betegsége egyre súlyosabbá vált, a különböző orvosok között feltűnt egy anabaptista mester is, aki a jelenlévő evangélikus és zsidó doktor megdöbbenésére savanyúvíz kúrával próbált segíteni a fejedelmen. A többi orvos kémkedéssel is gyanúsította az újkeresztény gyógyítót, de a fejedelem kitartott a száldobosi gyógyvíz alkalmazásánál. Az orvosdoktorok mellett tudunk borbélyokról, fürdősökről, vízégetőkről, gyógyfüvesekről is az anabaptisták között.

Az alvinciek nem tartoztak azon radikálisok közé, akik néhány éven belül várták Jézus második eljövetelét, ezért nem folytattak felelőtlen életmódot, hanem gondosan megterveztek mindent. Tisztában voltak azzal is, hogy a jó orvosdoktorok sem tudnak mindenkin segíteni és a halál hozzátartozik az élethez. Jól mutatja ezt a gondolkodást az a tény, hogy alig néhány nappal az Alvincra érkezésük után, 1621. szeptember 3-án kifejezetten temetkezési célokra jelöltek ki egy helyet. „Ezek után azokat, akiket a mi Urunk Istenünk ebből a siralomvölgyből magához szólít, ide temetjük és elhantoljuk.” A temetőt hamarosan használatba is kellett venniük, miután a feljegyzések szerint egy idős testvér már október elején elhunyt.

Az alvinci közösségnek kétféle tisztviselői voltak: egyháziak és világiak, vagyis gazdasági ügyekkel foglalkozók. A közösség tényleges vezetését azonban a vének gyakoroltál, akik megkérdezése nélkül a tisztviselők sem intézkedhettek. Az egyházi és a világi tisztségeket egyaránt a közösség egésze választotta szavazással. Hasonló volt a bíráskodás is: az elöljárók és vének csak kisebb ügyekben döntöttek, a fontosabb kérdésekben a közösség szavazással bíráskodott.

Régészek egy csoportja 1971-ben ásatások végzett Alvincen a Werner Jakab-féle krónika adatai alapján. A munkálatok során sikerült pontosan meghatározni, hogy a telep a Maros bal partján, a város északkeleti részén terült el. Északon a Maros, délen egy XVI. század elején épült templom határolta, nyugati és keleti oldala pedig a Borberek felöli régi Maros hídhoz vezető két út jelenlegi vonalára esett. A területen belül az északi részen a szűcsök és kovácsok műhelyei mellett az úgynevezett „nagy ház” volt található, délen a szabók, szíjgyártók és nyergesek dolgoztak. Nyugaton a késesek, kalaposok és tímárok műhelyei, míg keleten az ebédlőterem és a fürdőház helyezkedett el. Leírások szerint a Maros partján sólerakatuk is volt.

Lapozás: 1 2 3 4 5 6 7 8