Az alvinci anabaptisták
2005. október 12. | Anabaptista történelemA közösség további története a felbomlásig
Az első évek nehézségei, a berendezkedés problémái után néhány évvel már komoly gazdasági tényezővé vált az alvinci anabaptista telep. Több forrás alapján is arra következtethetünk, hogy virágzásnak indult a gazdaságuk, ugyanakkor ez nemtetszést váltott ki a lakosságból, de elsősorban a szász iparosokból. Erre utal az, hogy Bethlen már 1625-ben egy újabb oklevelet állított ki, melyben ismételten oltalmába és pártfogásába vette őket, s külön hangsúlyozta, hogy „iparaikkal, melyhez jól értenek, a lakosságnak igen értékes szolgálatot nyújtanak.” A kiváltságlevél kiadására és széles körben történt deklarálására lényegében azért került sor, hogy eloszlassa a negatív előítéleteket és felhívja a lakosság figyelmét a foglalkoztatásukra.
Georg Kraus krónikájában szintén megemlíti az új jövevényeket, kihangsúlyozva, hogy nagy kárt okoztak a szász kereskedőknek. Tekintetbe véve, hogy Kraus maga is szász volt, így némi elfogultsággal vádolhatjuk, de annyi kétségtelen, hogy az anabaptisták minőségi termékei gyorsan elterjedtek és aggodalmat váltottak ki a szászokból. „…a szegény szász mesteremberek nagy kárára Erdélybe hozta őket mindennel amilyük csak volt és ami testvériségük udvarához tartozott. Vincet jelölte ki szálláshelyükül, ahol építkeztek, gondját viselték szektájuknak és kereskedtek.” A habán-szász viszony további romlását mutatja, hogy az 1631-es erdélyi országgyűlés a szász fazekasok erélyes tiltakozásának engedve visszaállítja azt a korábbi rendelkezést, miszerint az anabaptisták a szászok városaiban nem kereskedhetnek. „De mivel ekkédig a szász városok sokadalmaiban árújokkal nem szabad volt menniek, ezután se menjenek.”
A következő évtizedekben sikerült fokozatosan beilleszkedniük, egyre elismertebbé válniuk. A konfliktusok, különösebb események megszűntével ugyanakkor a fellelhető források száma is lecsökkent, így csak vázlatosan tudjuk rekonstruálni további történetüket. I. és II. Rákóczi György uralkodása alatt viszonylagos békében élhettek és dolgozhattak. A Rákócziak több ízben újabb telepítéseket is végrehajtottak. Levéltári adatok tanúsítása szerint például I. Rákóczi György 1632. augusztus 8-án adománylevelet állított ki a morva testvérek számára, akiket a Gyulafehérvártól néhány kilométerre északra található Kisfaludon telepített le. Az iparral kapcsolatos kiváltságok biztosítása mellett kaptak egy közösségi házat is a fejedelem veteményese mellett. Rendkívüli esemény egészen 1661-ig nem történt, akkor azonban a tatár betörés következtében 150-en áldozatul estek; részben az őket ért támadásban, részben a kitört tífuszjárványban. Apafi Mihály felesége, Bornemissza Anna racionális gazdaságpolitikája alatt újra fellendült a fazekasságuk.
A 18. században a korábban több ezresre duzzadt számuk lényegesen lecsökkent. Egyes források szerint a század közepén már alig maradt néhány anabaptista család Alvincen, valószínűbb azonban, hogy ennél valamivel többen, néhány százan ekkor még lehettek. Az 1760-as években zajlott ellenreformációs térítőkampány azonban végleg eltörölte a közösség nyomait. Mária Terézia 1763. augusztus 30-án adta ki rendeletét, melynek végrehajtásával Bajtay Antal József katolikus püspök bízatott meg:
„Az Erdélyben eddig megtűrt baptisták ott többé meg ne tűrettessenek. Azok szónokai hivataluktól elmozdíttasanak és egyenként a katolikus papoknak oktatás véget átadassanak. A néphez pedig katolikus papok küldessenek. Aki 6 héten belül meg nem tér, száműzessék.”
Az 1772-es összeírás szerint a Maros partján és az ettől távolabb fekvő két telepükön mindössze 21 háztartásban éltek anabaptisták. Az újkeresztények eltűnése elsősorban nem az áttérésekkel magyarázható – bár találunk erre is példákat –, hanem sokkal inkább annak tudható be, hogy mint már annyiszor történelmük során, ezúttal is tovább vándoroltak olyan vidéket keresve, ahol megtűrik életformájukat és hitelveiket.