Az alvinci anabaptisták
2005. október 12. | Anabaptista történelemA gyülekezet növekedése
Az 1621 augusztus végén megérkezett első csoport még alig több mint száz főből állt, de miután 1622 és 1623 folyamán sorozatban érkeztek az újabb kézművesek, így néhány év elteltével már meghaladta az ezer főt is közösségük létszáma. Már 1622 elején újból idegen mestereket telepített Bethlen Erdélybe. Segesvári Bálint krónikájában rávilágít arra, hogy az újonnan érkezettek közül sokan kényszer hatására indultak útnak.
„Hozának sok bányász, aranyászó legényeket, többet ötszáznál, feleségek-gyermekekkel egyetemben Körmöc és az több bányákból onnétfeljül, de nem jó akaratjok szerint, hanem mind válogatva irva voltanak… pénzverők is voltanak köztök, kéntelenség alatt kellett jönniük.”
A telekkönyv részletesen beszámol a továbbiakban betelepült csoportokról. Ezek szerint 1622. március 6-án érkezett egy idős szobotisti igehirdető, Albrecht Seill, aki azonnal az alvinci gyülekezet élére állt. A lelki vezető 86 főt hozott magával. Október 22-én érkezett Daniel Schmid, aki szintén lelkész, valamint családfősegéd volt Nemschiz-ben, ő 26 fővel érkezett. Utóbbiakat különböző közösségek küldték az alvinci kézművesek segítségére.
Az 1622 decemberében és 1623 januárjában érkezett tömegeket Bethlen a maskowitzi és az alexowitzi gyülekezet menekültjeiből verbuválta össze. A két morvaországi település korábban virágzó anabaptista kolóniájáról volt híres, azonban a politikai viszonyok megváltozása után teljesen szétzilálódtak közösségeik. A két falu közül Maskowitz volt a jelentősebb, ahol az anabaptistáknak már 1587-ben udvarházuk volt. A menekülés során a Duna mellékén váltak külön, kisebb részük Nyugat-Magyarországra ment, míg a többség Alvincen és a közeli falvakban települt le. 1623 őszére zárult le Bethlen telepítése akciója, melynek során iparosok, kereskedők és gazdasági munkások mellett prédikátorok, tanítók és orvosok is Erdélybe költöztek. Kirner A. Bertalan számításai szerint ekkorra az Alvincon élő hutteri testvérek száma 1087 fő. Bunta Magda kutatásai szerint ugyanakkor az 1621 és 1623 között letelepült anabaptisták száma körülbelül 1200 főre tehető.
A számbeli gyarapodás szükségessé tette, hogy az általuk birtokolt területek méretét is kiterjesszék. A telekkönyv részletesen beszámol arról, hogy az 1620-as és az 1630-as években kitől, melyik földterületet vették meg, s ha valamelyiket később tovább adták, azt is pontosan lejegyezték. Már 1622 nyarán sor került az első olyan kertek megszerzésére, melyet nem a fejedelem adományozott, hanem kereskedelmi úton jutottak hozzá. Július 11-én, a közössége akkori családfője, Mose Schuester az alvinci vásárbíró jelenlétében, Balogh Mihálytól 10 tallérért vásárolt „egy kis kertet a hátsó udvar mellett” . Július 31-én újabb üzlet megkötésére került sor, az előbbi kert mellett vettek egy újabbat 5 tallérért, melynek addigi tulajdonosa Szabó János volt. A testvérek lejegyezték az új föld hasznosítására vonatkozó terveiket is: „erre most egy udvart építünk a gabonának, szénának és szalmának.” A fentieken kívül még három kertet szereztek meg az elkövetkező két évben.
A kertek mellett szántó- és termőföldeket is vásároltak az újkeresztények. A feljegyzések tanúsága szerint 1629 és 1637 között szinte minden évben, gyakran egy évben többször is bővítették a termelésre használható földeket. Néhány késői betoldás azonban arról tudósít, hogy nem volt mindegyikre feltétlenül szükségük, vagy idővel feleslegessé váltak. Egy 1632-ben vásárolt szántót például 1683-ban adtak ki a kezükből, míg az 1634. május 25-én Bogdán Jánostól, a „jó cipésztől” vett három ekefordulónyi szántót „is kiváltották 7 Rénesért, nincs rá igényünk, 1676. január 9-én történt.”
A vásárlások mellett továbbra is voltak azonban olyan birtokok, melyekhez ingyen jutottak hozzá a telepesek. 1623. augusztus 8-án például „a fejedelem engedélyezte nekünk, hogy a két kertet (…), amiket a népnek segítségként építettünk (…) használatba vegyük. A két kertet a fejedelemasszony adta nekünk.” Egy alkalommal pedig azt jegyzi fel a telekkönyv, hogy miután panaszkodtak a közösség elöljárói, hogy kevés a szántó, „a király Debreceni György prefektus úr által adott nekünk ezen a földön egy nagy darab szántót.” A jövőbe is meglehetősen pozitívan tekintettek az anabaptista kézművesek: „…bizonyosan ad még fejedelmi őfensége, Bethlen Gábor továbbiakat is nevével ellátva.” A remények nem voltak alaptalanok, egy későbbi betoldásban az áll, hogy a „szászsebesi út felé” újabb szántót kaptak. Olyanra is sor került, hogy valaki kézműves munkák miatt lett adósa a habánoknak, s ezt egy szántó adományozásával egyenlítette ki.