Vájtfül Archívum

A mennoniták Németalföldön és Észak-Németországban

A münsteri radikalizmus kiteljesedésével párhuzamosan a Németalföldön és Észak-Németországban megjelentek a békés anabaptisták. Elsőként egy testvérpár, Obbe és Dirk Philips szakított a fanatizmussal, s kezdték az általuk irányított gyülekezeteket mértékletességre és béketűrésre inteni. Hamarosan egy volt katolikus pap is csatlakozott hozzájuk, akinek a neve után a németalföldi anabaptisták a mennonita elnevezést kapták.

A fríz származású Menno Simonst (1496-1561) 1524-ben szentelték pappá, ám mint ahogy később ő maga írt róla, a Biblia teljesen ismeretlen könyv volt számára:

„a Szentírást (…) én nem érintettem azt életemben, mert féltem, hogyha elolvasom, akkor félrevezet. Íme, ilyen ostoba prédikátor voltam.”

Közel egy éves misézés után kezdte el tanulmányozni az Újszövetséget, mert kételyei támadtak az átlényegülés tanával kapcsolatban. Luther hívei közé társult, de miután egy anabaptista mártír kivégzéséről értesült elkezdte keresni a gyermekkeresztség bibliai alapjait is:

„Megvizsgáltam szorgalmasan a Szentírást, és gondolkoztam rajta őszintén, de nem találtam egyetlen leírást sem csecsemőkeresztségről.”

1535-ben bátyja elesett egy Münster felmentésére küldött seregben. Mennót rendkívül megrázta a hír, s több éven át tartó komoly lelki válságba került. Tizennyolc évvel később így értékelte ezt az időszakot:

„Magam keresztyénnek tekintettem, de amikor önmagamra néztem, azt találtam, hogy nagyon világias, testies és az Igétől távol álló vagyok.”

A felismerés után néhány évvel már ő volt a békés anabaptisták legnagyobb egyénisége. Megkeresztelkedése után Groningenben munkálkodott, de egy 1539-es rendelet értelmében el kellett hagynia a várost. Frízföldre menekült, ahol nagy eredményességgel folytatta szolgálatát. A hatóságok amnesztiát ajánlottak fel bármely bebörtönzött újrakeresztelőnek, ha átadja a prédikátort, de erre nem került sor. Amszterdamba költözött, ahol megírta három legjelentősebb teológiai értekezését „Keresztyén keresztség”, „A keresztyén tanítás alapja” és „Igaz keresztény hit” címekkel. 1543-ban távozott Hollandiából a türelmesebb észak-német területekre.

A mennoniták csöndes, szelíd közösségei elvetették a gyermekkeresztséget, tiltották az esküvést, gyülekezeti fegyelmet tartottak, gyakorolták a lábmosás szertartását. Nem kerülte el azonban őket a belső harc, ami megosztáshoz vezetett. Menno életének utolsó éveit a belső feszültségek elleni küzdelemre szánta, mégsem tudta megakadályozni a szakadást. A liberális szakadárok 1555-ben különültek el, s „waterlanderekként” váltak ismertté, míg a gyülekezeti fegyelem szigorúbb gyakorlói az „ős kongregacionalisták” nevet kapták. Menno Simons rövidebb betegség után 1561. január 31-én hunyt el.

Hollandiában 1577-ben a mennonitáknak teljes és alkotmányos vallásszabadságot adtak. Ez volt az egyetlen törvényes védelem, amit a 16. században anabaptista felekezet elnyert. Menno követői az újabb üldöztetések után Észak- és Dél-Amerikában telepedtek le, ahol ma is a több száz évvel ezelőtti életmód szerint élik mindennapjaikat.

Lapozás: 1 2