Így történt
2006. szeptember 27. | Vallomások1959-ben születtem Budapesten. Négy gyermek édesapja vagyok. Életem legfontosabb vágya, hogy az evangéliumot meghallják az emberek az egész országban. Tudom, hogy ehhez élő és missziós lelkületű keresztyén gyülekezetekre van szükség, amelyek készek az együttmunkálkodásra, felekezeti hátterüktől függetlenül. Ezért imádkozunk, ilyen gyülekezetek munkáját próbáljuk elősegíteni feleségemmel együtt, és ilyen gyülekezetként igyekszünk élni
“E kettő kell nekem…”
Isten szeretetét 1979-ben ismertem meg személyesen. Addig is hallottam az Ő cselekedeteiről, elég - sokat, hiszen többé-kevésbé vallásos hátterű családból származom. A templomi igehirdetések és a vasárnapi gyermekfoglalkozások elindították ugyan bennem a vágyakozást arra, hogy Istennek kedves életet éljek, de megtérésről még szó sem volt az életemben. Tizenéves koromban, - gondolom sok tízezer tinédzserhez hasonlóan a szerelem, töltötte ki napjaimat. Az állandó vágyakozás arra, hogy szeressenek, s az állandó késztetés, hogy szeressek, a fantáziámat, az időmet és minden törekvésemet messzemenően lekötötte. Szerelemből szerelembe estem; s egyik összetört kapcsolat után, a másikkal vigasztalódtam. Ki tudott volna-megérteni? A lányok… Megértést keresve szerelmet találtam, szerelmet várva csalódásba jutottam… És ez így ment éveken át. Közben befejeztem az általános iskolát, és lassan a gimnáziumot is.
17 éves voltam, amikor elhatároztam, hogy a jogi egyetemre fogok felvételizni. Túl sokat még nem tudtam a jogról, s ugyanígy az egyetemről sem, de a felvételihez a magyar és a történelem kellett, s én s azzal jóban voltam… Így hát tanulni kezdtem.
Most már a szerelem és a tanulás “e kettő kell nekem” életét éltem, tarkítva diszkóval, táncházzal, koncertekkel, kalandokkal, focimeccsel és autóstoppal… Mondhatom, hogy nem unatkoztam. Szüleim együtt éltek, lakásunk volt, farmerba öltöztem, és amikor megéheztem, csak kimentem a konyhába és ehettem, szóval valóban nem volt semmi gondom, a tanuláson és a szerelmen kívül. Így jött el 1977 májusában az érettségi napra. Tanultam rá. Nem is keveset. Jóformán - ekkor már – állandóan tanultam. Olvastam jegyzeteltem, TIT-re jártam, mindent csináltam, csak egyet nem. Nem állítottam össze időben a tételeimet.
Így talált az érettségi napja
Előző délután egyedül voltam otthon, próbáltam tanulni. De ekkor már a félelem, az aggódás, a bizonytalanság annyira gyötörtek, hogy jóformán figyelni sem tudtam arra, amit olvasok… Pedig nekem most nem csak figyelni, de tételeket összeállítani kellett volna. És nem ment. Még csak hat volt a kész a húszból, s máris este kilenc óra volt: Jaj! Mit tegyek? És ekkor jött egy gondolat.
Imádkozni kellene. Meg kellene kérni Istent, hogy tegyen velem csodát. Hiszen édesanyám mostanában úgyis annyit mesélt csodákról. (Ő néhány évvel ezelőtt tért meg, és azóta imádkozott családjáért így énértem is - hogy megtérjenek. Sok csodát is elmondott azokból, amikről a gyülekezetben hallott, hogy Isten egy Élő Isten, aki MA is cselekszik az emberek életében, ha hittel Hozzá fordulnak és várják Őt. Kértem édesanyámat, hogy meséljen nekem csodákról, de egy alkalommal azt mondta, hogy inkább Istenhez kellene fordulnom, és megkérni Őt, hogy személyesen velem tegyen csodát, az én életemben. (Ez az utóbbi beszélgetés pontosan azokban a napokban történt, amikor én az érettségi vizsgára készültem.) Lehet, hogy Isten velem is megtenné? Hiszen szükséghelyzetben vagyok. Ki más tudna segíteni? Kihez fordulhatnék máshoz, mint Őhozzá?
És mélyen, valahol a szívem legmélyén megéreztem, hogy ez most egy komoly dolog. Ott belül valahogy tudtam, hogy ha most Őhozzá fordulok, akkor Ő meghallgat.
És megtettem. Imádkoztam. Egészen egyszerűen megkértem Őt, hogy segítsen nekem ebben a helyzetben, - és - különben is - vegye a kezébe az életemet, vagyis terelgessen abba az - irányba, ahová Ő akar. De most pedig kérem, hogy, mutassa meg melyik még egy tétel - megtanulására volt időm, ezt felmértem -, s én azt megtanulom, és kérem, hogy adja ezt a tételt holnap a kezembe.* Imádkoztam. Utána behunytam a szememet, és teljes meggyőződéssel a szívemben a tételsorra böktem. A Radnóti-tétel volt.
Most megismerem Istent…
Elfogadtam. Teljesen ráhangolódtam erre, és megbékélve, nyugalommal nekiálltam átismételni a verseket, idézeteket, s az életrajzi adatokat. Este tíz óra volt, mire szüleim hazaérkeztek, s ekkorra fejeztem be a tétel átismétlését. Ideje volt lefeküdni. Valahogy még mindig olyan nyugalom volt bennem. Nem féltem, nem aggódtam, és nem bizonytalankodtam. Még édesanyámnak is olyan nyugalommal meséltem el, hogy imádkoztam, és Isten a Radnóti-tételt mutatta meg, hogy egészen meghökkent. (Gondolta is magában - bár csak másnap mondta el, az érettségi után -, hogy ez azért túlzás, ez már csaknem istenkísértés.) Utána lefeküdtem aludni.
Nyugodtan ébredtem, csak egy parányi izgalmat éreztem, de azt sem az érettségi miatt, hanem sokkal inkább amiatt, hogy most megismerem Istent, hogy most meglátom magam is, hogy Ő csodát tesz. Így mentem el érettségizni.
Másodikként húztam tételt, így még 19 lehetséges tétel feküdt előttem. Amikor kezem a borítékot megérintette, s amikor kivettem a többi közül, MÁR tudtam, hogy melyik lesz az. Még mielőtt kivettem volna a borítékból, már TUDTAM, hogy a Radnóti-tétel az. S ahogy kivettem, s amint bemondtam a számát, miközben a helyemre mentem, hogy kidolgozzam… a szemem könnyben úszott, a szívem erősen vert, és mondtam Neki: “Tudtam, hogy vagy! Tudom, hogy ez Te voltál…” És betöltött Isten csodálatos öröme, az a biztonság, hogy Ő szeret, Ő velem van, egyáltalán, hogy Ő van…
Talán mondanom sem kell, hogy a magyar érettségim jeles lett:.: de ez már nem tudott több örömmel eltölteni, mint az, hogy mindezt TŐLE KAPTAM, és hagy Ő VAN!