Vájtfül Archívum

Negyven évi lelkigondozói szolgálatom alatt hányszor és hányszor hallottam őszülő fejű, valamikori gyermekektől: - Óh, hányszor beszélt az édesanyám vagy édesapám nekem Jézusról, és én hallgattam, mert úgy illett; vagy talán azt mondtam, hogy papa ne prédikálj, vagy mama ne lelkizz! Bár élnének, úgy szeretném nekik megmondani, hogy már én is olvasom az evangéliumot és nekem is van bibliám!

A magvető az Igét hinti. Némelyek olyanok, mint akik az útfélen vannak: odahull az Ige, de amikor meghallják, azonnal jön a sátán és kiragadja a beléjük vetett Igét. Mások azokhoz hasonlítanak, akiknél a mag a sziklás talajra hullott: ezek, amikor meghallják az Igét, azonnal nagy örömmel fogadják, de nem engedik, hogy gyökeret verjen bennük, mert mindig a pillanatnyi helyzethez igazodnak, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az Ige miatt, azonnal eltántorodnak. Mások pedig olyanok, mint akiknél a tövisek közé hullott a mag: ezek meghallják az Igét, de az élet gondja, a gazdagság csábítása, vagy egyéb dolgok kívánása megfojtja az Igét, úgyhogy ez sem hoz termést. A többiek pedig olyanok, mint akiknél a jó földbe hullott a mag: ezek meghallják az Igét, befogadják és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoznak. Mk 4,13-20-ban

Jézus azt is mondta: “Úgy van Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, akár éjjel, akár nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután ott az érett mag a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.” Mk 4,26-29

Az egyik évben, gyülekezetünk egy részének közös mátraházi pihenéséből, testi és lelki föltöltekezéséből autóval lefelé jövet szinte riadtan és rémültem láttam az országúttól jobbra, balra a kiégett termést. A napraforgótáblák szinte koromfeketék voltak. Azokból bizony egy csepp olajat sem lehetett kipréselni. Láttam alig arasznyi kukoricatáblákat: ha talán még silóba tudnák összesarabolni, akkor legalább az állat még megeheti. Nyomasztó látvány volt!

Valami sajátos képzettársítással az jutott eszembe, hogy most az elmúlt napokban lelkésztársammal együtt megkíséreltük tőlünk telhető módon vetni a magot. Felváltva hirdettük nap mint nap, reggel és este az Igét az efezusi levél alapján és beszélgettünk, akivel csak tudtunk és aki igényelte. Vajon mi maradt ebből a vetésből? Hány mag hullott az útfélre, amit elkapkodtak a példázatbeli madarak? Hány mag hullott köves, kemény talajra és nem lévén elég mélyen a gyökere, napok alatt elszáradt? Vagy ahogy az új fordítás írja: a pillanatnyi helyzet elpusztította már a hegyről lejőve. És hány mag hullott a tövisek közé a példázat szerint, és a gazdagság csábítása vagy a mindennapi dolgok ügyebaja elfojtotta azóta, mert bizony más fönt, együtt a hegyen és más különkülön itt, lent a völgyben.

Eszembe jutott valaki, aki elpanaszolta csőd hátán csőd életét, és amikor a hosszú beszámoló után szinte riadtan azt kérdez­tem, mi lesz ezután, rövid hallgatás után azt válaszolta: - Nem is tudom, hogy ezután lesz-e még valamiféle “ezután”?! Egyáltalán: lehet-e még? - Ez mind átfutott rajtam, mire leértünk a hegyről.

Este a feleségemnek néhány szóval beszámoltam örömeinkről, a mátraházi szolgálatról, az aszály sújtotta földekről és mindarról, ami hozzátársult gondolatban. És akkor valami nagyon kedveset mondott: emlékeztetett egy 45-ben átélt élményünkre. Már nem tudtuk pontosan, hogy újságban olvastuk-e vagy hallottuk a történetet, aminek az élménye eljutott hozzánk is:

Még itt-ott dúltak a tankcsaták, ott voltak a szétlőtt harci szerszámok, az összetiport földeken a hernyótalpas harcgépek nyoma látszott, amikor egy öreg paraszt a megmaradt egy szem lovát befogta az eke elé, fölszántotta a tankok nyomait és kis nadrágszíj-földjén elkezdett vetni. A búvóhelyekről, a szőlőhegyekről, a pincékből előjött néhány csodálkozó ember, meg egy-két katona is, aki éppen arra járt. Volt, aki nevette, volt, aki csodálkozott, volt, aki riadtan nézte és volt, aki megkérdezte: nem tudja, hogy itt bármelyik percben újra kitörhetnek a harcok? A tankok visszajöhetnek, vagy új tankok jöhetnek! Hát nem őrültség, amit maga csinál? Ma két csatatér között vet. S akkor - emlékeztetett a feleségem - az öreg paraszt azt felelte a kérdezőnek:

- Hogy jönnek-e a tankok vagy nem jönnek, az az ő dolguk. Az én dolgom, hogy vetni kell - majd az ujjával fölfelé mutatott -, s az Ő dolga, hogy a vetés beérik-e…

Számomra ez az emlékeztetés hallatlanul vigasztaló volt. Villámszerűen megértettem ezt a példázatot Isten országáról, pontosabb fordítás szerint Isten királyi uralmáról, amely - nem győzöm elégszer hangsúlyozni: nem hely, hanem állapot. Hogy Isten királyi uralma ott van jelen, ahol valaki függetlenül a körülményektől és a helyzettől, azt csinálja, amit csinálnia kell, amit tennie kell, azt teszi. Mert Isten királyi uralma alatt nem tehet mást. Ez egy sajátos és különös dimenzió. Amikor a magvető vet, annak ellenére, hogy le is tiporhatják a vetést - mégis vet. Amikor a nagymama újra összeteszi unokája kezét és az elfelejtett kis imádságot újra megtanítja neki - mégis. Amikor a neheztelő házasfél mégis újra és ismét és azután is megbocsát és újrakezdi - ott van Isten királyi uralma! Amikor újra és újra valamit újra kezdünk; amikor valaki nem mondja, hogy ezután már nincs ezután, pont, vége, mint hogyha egy gazda a kiégett tarlón megállva azt mondaná, hogy többet én ide nem vetek, több napraforgót nem termelünk, újra ide kukoricát nem szórunk szét, minek. Mert amikor valaki azt mondja, hogy azután már nincs azután: ott nincs Isten országa! De ha mégis VAN azután! - legyen bármilyen csőd az előzménye -; ott jelen van Isten királyi uralma. Erről beszél ez a példázat, ezzel a háromszor megismételt “azután, azután, azután magától” mondattal.

Lapozás: 1 2