Zápor szakadt. Törtem felfelé a hegyre, de közben én is megtörettem. Mikor a gerincre értem, nem gyönyörködtem, nem is fújtattam - mindent elnyomott a torkomból előtörő kiáltás, az éhezők, szomjazók, a sebzettek kiáltása. A szemközti kopár sziklafal és az egész csupa-kő völgy visszaverte a hangom, de szavaimmal különös összhangzatba keveredve a bölcsesség és a tudás válaszszavait is hallottam. Sebeimben feljajdultam, éhségemben megroskadtam, és elindultam a következő bérc felé. Itt is kiáltottam, s fájdalmamat a költészet melankóliájába oldva hallottam viszont. Továbbmenve újabb katlan fölé értem, a sziklafal mondataimat muzsikába lágyította, a szenvedők dalával próbált vigasztalni. Segítség után kutatva jutottam el egy hegygerincre, ahol a visszhangba hívogató anyák szava és kacér leányok kacagása vegyült. Az utolsó szirten már csak a saját kiáltásomat hallottam a közöny és a magány vaskeblétől visszaverve, díszítetlenül. Végül eljutottam az Isten hegyéhez. Hangom már remegett, kiáltásom megerőtlenedett. Mégis kiáltottam, és nem jött válasz, nem volt visszhang sem. Szavaim nekicsapódtak a kopár sziklafalnak, az magába fogadta a levegő rezgéseit, a hegy belsejébe továbbította. És valami soha meg nem magyarázható, egyenlőtlen egyenlet alapján a bércek meginogtak, a források felfakadtak, a sziklafalból patakok törtek elő. A köveken fű sarjadt, meg bokrok nőttek. A bokrokon gyümölcs az éhezőnek, az olajfából olaj a sebekre. Boldogan roskadok térdre.
Boros Dávid