Vájtfül Archívum

Metró - az aluljárók, mozgólépcsők, zsúfolt szerelvények bonyolult világa, ahol emberek tolakodnak, lökdösik egymást. Ahol mindenki egyforma, mindenki idegen, pedig minden tömeglény egy egyén, akinek saját sorsa, gondolatvilága van, de ez ezen a helyen ez senkit sem érdekel. Ahol rövid ideig közel vagyunk egymáshoz, de mégis fényévnyire egymástól. Az arcokon fásultság, közöny, teljes érzelem mentesség, csak a gyerekek és a szellemi fogyatékosok bámulnak bele a másik szemébe, s mosolyognak a másik arcába. Minden takarítás ellenére piszok, szemét mindenütt, rideg neonfények, jellegzetes szagok… Ismerős a kép, az érzés? Talán te is minden nap részt veszel a véget nem érő húsdarálóban…

Ebben a környezetben játszódik Antal Nimród első játékfilmje, melyet rendhagyó módon a hollywood-i “sikerfilmek” mellett a multiplex mozik is műsorukra tűztek. A filmet a kritikusok felemás módon értékelték, voltak akik himnuszokat zengtek, mások ironikusan szóltak róla. Vajon miért foglalkozunk egy keresztény lapban ezzel a filmmel? Azt gondolom ez a 102 perces mozi rólunk, társadalmunkról, korunk problémáiról szól, amiről nekünk is tudni kell. No nem azért, hogy feltétlenül azonosuljunk vele, hanem azért, hogy jobban ráérezzünk küldetésünkre.

A film egyébként szórakozásnak sem rossz, eltekintve egy-két amatőr megoldástól. Humora életszerűbb az amerikai giccseknél, szereplői mindennapi, már-már túlságosan is természetes színészek: Cserhalmi György, Eszenyi Enikő és Kulka Jánoson kívül ? akik egyébként csak mellékszerepeket kaptak - teljesen ismeretlen emberek játszanak. A mozi elején Aba Botond, a BKV vezérigazgatója elmondja, egy hosszú, elég nevetséges monológban, hogy reméli a Kontroll nem vet rossz fényt a vállalatára és alkalmazottaira, s hogy mindenki értse a filmet szimbólumként.

A történet egyszerű, hétköznapi, már-már unalmas. Furcsa, leginkább a hajléktalanokra emlékeztető, totál alkalmatlan, minden tekintetben lecsúszott személyiségű jegyellenőrök próbálják - posztkommunista brigádok egymással versenyezve - munkájukat végezni a földalatti vasúthálózaton. Persze megjelenésük, hozzáállásuk sejteti, hogy senki nem veszi őket komolyan. A film legkomikusabb jelenetei azok, mikor hőseink megpróbálnak megbüntetni egy lógóst, vagy elkapni a “kengyelfutót”. Önbizalomban mégsincs hiányuk, mikor felveszik vörös karszalagukat és megérkezik az állomásra a szerelvény úgy állnak fel várakozó állásba, mint Henry Fonda a Volt egyszer egy vadnyugatban a párbajok előtt. Az egész nagyon groteszk, de kezdjük sajnálni, talán egy kicsit meg is szeretni ezeket a balek ellenőröket, főleg egy kiadós verés után. De a történet ennél bonyolultabb, fel-feltűnik a semmiből egy csuklyás ismeretlen, aki a vonatok alá löki válogatás nélkül az utasokat. Innentől kezd krimivé, talán thrillerré válni a film. A legabszurdabb jelenet talán az, mikor egy elgázolt megmaradt húsdarabjait próbálják kiszedni a vonat alól, közben pedig ételrecepteket mesélnek egymásnak az osztag tagjai - ők már hozzászoktak ehhez, ez a munkájuk…

Bulcsú (Csányi Sándor), a különös csapat vezetőjének élete kezd kibontakozni előttünk, aki nemcsak munkaidejében van a föld alatt, hanem ott éli életét már egy éve. Éjszakánként bolyong a labirintus-szerű hálózatban, mintha a kiutat keresné. Sohasem megy fel, de életét is kockáztatja a sínfutással. Hogyan került ő ide? Igazán nem tudjuk meg, - talán nem is érdekes - de mikor Ferivel (Kulka János) találkozik a peronon, beszélgetésükből megsejtjük, hogy Bulcsú jobb napokat is megélt, mikor még fent volt. Tehetséges ember volt, aki előtt nagy karrier állt, de valahogy lecsúszott. Ennél a pontnál kezdjük érteni, hogy a film a “fent” és a “lent” szimbólumára épít. A fentiek, a társadalom felső rétegébe tartoznak, a sikeresek körébe, a lentiek pedig a lecsúszottak, a vesztesek, a társadalom kirekesztettjei közé. Mikor, ha nem épp most aktuális ennek a problémának a felvetése, mikor Magyarországon is egy jobban szakad ketté a társadalom, egyre nagyobb a szakadék a “fentiek” és a “lentiek” között és egyre szűkül a “közép” rétege.

Mi van azokkal, akik lecsúsztak? Ők senkinek sem kellenek, csak egymással tudnak barátkozni, mert őket senki sem szereti: mint az író-rendező szerint a jegyellenőröket (ők korunk vámszedői).
Bulcsú valami, vagy valaki elől menekül, s ebben a furcsa törvényszerűségek szerint működő világban találja meg a menedéket. De keresi a visszautat. Vágyakozva tekint a mozgólépcsőkre, amelyek kivezetnek a fényre, de nincs bátorsága, vagy szabadsága megtenni az első lépést. Talán ez a csuklyás ember ömaga, lényének sötétebbik oldala, akit le kell győznie? Őszintén szólva nem tudom, s nem is derül ki a filmből - ez a Kontroll egyik lényeges hibája. Talán Antal Nimród azt a bizonytalanságot akarta bennünk hagyni, amit az első Mátrix hagyott? Ha ez volt a célja, szerintem nem sikerült neki.

A film kulcskérdése egyik éjszaka hangzik el, mikor Bulcsú Béla bával (Kovács Lajos) - ő a film egyetlen metróvezetője, aki ugyancsak lecsúszott erre a szintre egy tökéletlen fékezés miatt - beszélget. Hagyma és kenyér evés közben felteszi a kérdést a részeges metróvezetonek: “Hogyan lehet innen kikeveredni?”. Mi keresztények arra várnánk, hogy most beszélni kéne az egyetlen útról, Jézus Krisztusról, de hát Béla bá sem ismeri ezt az utat. Az ő kis fülkéjében a Krisztus kép mellett, indiai vallási tárgyak, és mindenféle szellemiségű dolgok vannak, a válasza sem lehet más: sokféle út vezet ki innen. Sajnos ez a mai világ válasza korunk emberének kérdésére, ha pedig az okokat keressük, talán magunkat kellene észrevennünk. Sok ember keresi a kiutat a “lenti” világból, de nincsenek “angyalaik”, akik kivezetnék onnan őket a fényre. Lehet mi is elmegyünk mellettük, vagy megvetjük őket mondván maguknak köszönhetik, hogy idáig lecsúsztak. Bulcsú számára a kiutat Szófi, Béla bá lánya jelenti, aki mackónak öltözve lóg minden napon a metrón. A film végén ő lesz az aki kiviszi kézen fogva Bulcsút ebből a lenti világból.

A filmet nem merném gyülekezetben klubon, ifjúsági órán levetíteni. A naturalisztikus képek, szövegek nem erre a helyre valók. Viszont akik szívükön viselik korunk embereinek sorsát, s érdeklik azok kérdései, problémái, azok számára feltétlenül ajánlom ezt a magyar underground mozit.

Merényi Zoltán