Vájtfül Archívum

Aki az akciófilmekhez, netán a blőd vígjátékokhoz szokott azoknak nem ajánlom a Michael Cunningham Pulitzer-díjas regényéből készült “Az órák” című filmet. Aki viszont szereti, ha egy mozi elgondolkodtató, netán nyugtatanító, annak nagyszerű élményt nyújt ez a kilenc Oscar-díjra jelölt amerikai romantikus dráma.

Az esemény három szálon, három különböző időben kezdődik. Az első félóra a nézőtől erős koncentrációt követel, ha fel akarja venni a fonalat. Ki kihez tartozik, vajon van-e köze egymásnak a három szinte különálló történetnek? Vagy csak a három nő sorsa hasonlít egymáshoz? Az első történetben Virginia Woolf (Nicole Kidman) a huszas években hozzáfog a Mrs. Dalloway írásához, a második történetben az ötvenes években Laura, Los Angeles-i családanya (Julianne Moore) olvassa a Mrs. Dallowayt, a harmadik történetben pedig napjaink New Yorkjában Clarissa (Meryl Streep) ünnepséget készít elő AIDS-es költőbarátja (Ed Harris) tiszteletére, aki őt következetesen Mrs. Dallowaynek szólítja. A második történetből két szereplő felbukkan a harmadik történetben, de hogy kik és hogyan, az csak a film végén lepleződik le a néző előtt, egy erős érzelmi hatást kiváltó felismerés révén.

A film Virginia öngyilkosságával indul, előrevetítve a film hangulatát, a boldogtalanságot. A néző érthetetlenül figyeli, vajon mi a problémája ennek a három nőnek. Látszólag minden rendben van életükkel, van lakásuk, nem a szegényréteghez tartoznak, még férfi is van mellettük, aki szereti őket. Egy érzés azonban mindhárom nőt fogva tartja. Talán a könyv, melyet Virginia írt, Laura és Clarissa pedig olvasta bizonytalanította el őket abban a hazugságban, hogy minden rendben van. A beszélgetések mesterkéltnek tűnnek, hiányzik belőle a természetesség. Kérdések vannak, amikre azonban nincsenek válaszok, legalábbis a filmben nem: van-e jelentősége az óráknak melyből egyre kevesebb áll rendelkezésünkre, mi történik az emberrel a halál után, van-e valaki, aki kimozdíthatja az embert magányából?

A film hősnői korunk nagy kérdéseivel küszködnek, egy olyan világ problémáival, amely szakított keresztény gyökereivel. Az egzisztencialisták nihilizmusának kétségbeesése fogalmazódik meg életérzésükben: Isten valóban halott? Lehet-e nélküle értelmes és boldog életet élni? Persze ezt a kérdést már nem képesek feltenni, csak valahol szívük mélyén érzik azt, amit Váci Mihály egyik versében így fogalmazott meg: “Valami nincs sehol”. A környezetük nem igazán érti az asszonyok szenvedését. Laura férje például kifejezésre is juttatja, fiatal korában mindig ilyen életre vágyott. Hogy legyen családja, egy háza, munkája, s most boldog, hogy mindezt elérte. De nem érti felesége aggodalmát, vívódásait, szenvedéseit. Mi hiányozhatna még az életből?

Egy másik jelenetben egy barátnő azzal próbálja kimozdítani depressziójából Clarissát, hogy partit szervez. De tényleg el tudja feledtetni egy parti lelkünk kínzó gyötrődését? A mai kor emberének stratégiája mutatkozik meg ebben a gondolkodásban. Struccpolitika: ha nem gondolunk létezésünkre, ha elfelejtjük kérdéseinket, akkor minden rendben van, de ez is hazugság. Nagyon sokat lehetne még írni a filmről, nagyszerű alakítások, kitűnő jellemábrázolások tarkítják Stephen Daldry filmjét. Az elgondolkodtató, filozofikus jelenetek mellett kiemelném az ugyancsak Oscar-díjra jelölt filmzenét Phill Glass zongoramuzsikáját, amely tökéletesen alátámasztja a film hangulatát. Csak egy dolog hiányzik az egészből: a megoldás. A film lezárása nyitva tartja a kérdést, de meg nem oldja. A mozinéző pedig magára utalva vagy gyorsan elfeledi az egészet, próbál újra visszazökkenni a normális kerékvágásba, vagy néhány napig nyugtalanul kalandozik gondolataiban, keresve a ki nem mondott választ.

A film egy segélykiáltás is egyben, a világ sikolya: valaki tudja, miért vagyunk ezen a bolygón, valaki meg tudná mondani, mi az igazi boldogság, s hogyan lehetne az az enyém?
Hiszem, hogy van megoldás, a keresztények pedig már kétezer éve tudják, hogy Aki hiányzik életünkből Isten, Akit Jézus Krisztuson ismerhetünk és tapasztalhatunk meg. Isten adja, hogy ez a film a keresztényeket is nagyobb odaszánásra vezesse környezetük megmentése érdekében.

Merényi Zoltán