Vájtfül Archívum

Jennifer Knapp ismert a szarkazmusa miatt, ma késve érkezett interjúnkra a Starbucks kávézóba. Semmi sem történt addig, amíg én nem rendeltem egy Venti Browni Frappuccino-t extra adag kávéval. Akkor ő megjegyezte, hogy micsoda egy “kislányos” ital. Elnevettük magunkat, és én azért is megrendeltem a kávét. Ahogy álltam a sorban, elmosolyodtam, mert eszembe jutott az az idő, amikor először estem Knapp szarkazmusának áldozatául.

1998-at írtunk, és én egy keresztény kávézót vezettem. Jennifer volt kiszemelve a szerda esti előadásra. Az egyik kávéházi alkalmazott hozta el Knapp-et és a menedzserét a repülőtérről. Láttam ahogy leparkoltak és én aggódva szaladtam ki, hogy üdvözöljem az énekesnőt. Jennifer lassan szállt ki az autóból, levette a napszemüvegét és rám nézett. Kinyújtottam a kezem, és nekiálltam a megszokott “helló, én Matt vagyok” - szövegnek. Jennifer azonban hirtelen, kissé szarkasztikusan azt kérdezte, hogy “Miért nem te jöttél értünk a repülőtérre?”

Tudtam akkor rögvest, hogy Jennifer Knapp nem egy hétköznapi előadó. Az éles nyelve és cinikus viselkedése majdhogynem megközelíthetetlenné tette. Mindennek ellenére merész bája fertőző volt. Szarkazmusa és önbizalma meghatározó tulajdonságává vált a színpadon.

Aznap este Knapp a 90 perces műsorát úgy játszotta végig, hogy a kávéházban lévő kb. 80 ember mindvégig teljesen meg volt igézve. Az egyik pillanatban hisztérikusan nevettünk ahogy Jennifer a kopasz embereket gúnyolta ki; a következő percben meg tele lett a szemünk könnyel, ahogy arról beszélt, hogy hogyan fedezte fel Isten kegyelmét és hogy Jézus hogyan változtatta meg az életét. Knapp hajlandósága arra, hogy igazi arcát mutassa tejesen idegen emberek előtt is, felüdítő volt.

Kénytelen voltam arra gondolni, hogy ez a Jennifer Knapp, akivel ma találkoztam más volt-e most, mint akivel négy évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Kifizettem az italom, és visszamentem az asztalunkhoz.

Jennifer Knapp számára 2001 egy tevékeny év volt. Az új albumának - The Way I Am - felvételei gyakran megvoltak szakítva megerőltető programja miatt. Először egy megjelenés a Grammy díjkiosztón februárban, azután az első önálló turnéja tavasszal, sajtó összejövetelek a Gospel Zenei Héten, fotózás és még sok minden más volt a New York-i stúdiófelvételek közé ékezve. A művészi sikere továbbá azzal lett megerősítve, hogy a bemutatkozó albuma, a Kansas, aranylemezé vált.

- Visszanézve az elmúlt évre, megvolt az első Grammy jelölésed, az első önálló koncerted és egy aranylemez. Melyik volt számodra a legfontosabb?
Őszintén szólva, az első dolog amire gondolni tudok az az, hogy mindezen események közepette képes voltam megírni egy új albumot. Hogy változik át valaki egy kansasi kislányból - aki csak ül a szobájában és saját kedvére zenét ír - valakivé, akitől elvárják, hogy megírjon egy No.1 lemezt? A rajongók azt kérik, hogy írjak még több zenét, a lemezkiadó cég is több zenét akar; a rádióállomások is újdonságot akarnak.

- És mindenki azt is akarja, hogy a mondanivalód lényeges legyen.
Persze, ja és légyszi írd meg úgy, hogy legyen szellemisége és legyen elképesztően nagyszerű, és ne hagyj függésben sem. Ez az a pont, ahol pánikolni kezdek. Szóval az elmúlt évben tényleg az volt a legnagyszerűbb, hogy be tudtam fejezni a lemezt a sok nyomás közepette is.

- Élvezted az első önálló koncerted?
Szerintem eléggé jól sikerült. Ott van ugye a közönség, aki azt akarja, hogy szórakoztatva legyen. Aztán ott van az elvárás, hogy egy ilyen esemény spirituálisan is nyomot hagyjon az emberen. A támogatók vissza szeretnék kapni a pénzüket. Nekem meg el kell adnom egy megadott mennyiségű jegyet ahhoz, hogy ki legyek fizetve. Ez mind bent van a kalapban, de persze én csinálom így is, mert nagyon élvezem a dolgot. Nem baj, ha elfáradok. Nem baj, ha nincs az egész lemez készen a fejemben. Azt csak meg kell írnom. Nem baj, ha nincs időm arra sem, hogy hazamenjek, gyertyát gyújtsak, és arra várjak, hogy a Szent Szellem leszálljon rám.

- Szeretsz gyertyát gyújtani?
[Nevetve] Egyáltalán nem. Nem szeretem a flancot.

- Milyen érzés az, hogy te vagy talán az egyetlen női keresztény énekes, aki meg bírja mozgatni a tömeget?
Ez nem igaz. Más női énekesek is képesek ugyanezt megtenni.

- Azt mondtam talán…
Talán. Én vagyok talán a néhány rock csajok egyike.

- Nagy valószínűséggel te vagy az egyetlen rock csaj. Az a kifejezés, hogy rock csaj létezik egyáltalán a keresztény zenén belül?
Hm, jó kérdés. Az biztos, hogy szeretem a gitárom. Imádok izzadni. Szeretek gitárhúrt szaggatni, és tíz esetből kilencszer nem hordok szoknyát. Mostanra már elfogadtam azt a tényt, hogy nem vagyok olyan, mint más lányok. Nem rock zeneként gondolok a zenémre. Én énekes és zeneszerző vagyok. De persze vannak kislányos, sírós pillanataim is.

- De komolyan, az Into You című számod nagyon is hogy egy rock szám.
[Mosolyogva] Hát, lehet. Talán van egy kis lázadás benne, ami időnként előjön bennem is. Ez a személyiségem része. Szerintem ezért nyomom a rockosabb oldalát a zenének is, de persze ez az érzéseimtől is függ. Szeretném, ha erős és szenvedélyes lennék a hitem iránt, és ugyanakkor gyengéd és kedves is.

- Ez szerintem is a személyiséged része. Úgy értem, te tényleg úgy viselkedsz, mint egy rock csaj.
Hát, az biztos, hogy nem sűrűn hordok szoknyát!

- Nézzünk szembe a tényekkel: te úgy gitározol, mint egy férfi.
Oké, vérzett már a kezem és gitárhúrt is szaggattam már, szóval igazat kell, hogy adjak kijelentésednek. Nem játszom kislányosan, mondjuk csak így.

- Ha valaki eljön egy Jennifer Knapp koncertre, szerinted mi az, amit magukkal szeretnének vinni onnan?
Szerintem az emberek engedélyt szeretnének kapni ahhoz, hogy érezhessenek. Ha sírni szeretnék, ha szomorú vagyok vagy erőt, nyugtalanságot, magabiztosságot, áhítatosságot tapasztalok meg, akkor egy olyan környezetben kell lennem, ahol engedélyem van rá, hogy ezeket az érzéseket átélhessem. És a zene egy ilyen környezet. Nagyon hálás vagyok azért, hogy más zenészek megadták nekem ezt az engedélyt. A U2, Jonatha Brooke, Ashley Cleveland vagy Margaret Becker mind megadták nekem azt, hogy a zene legyen a katalizátor az érzéseimhez. Én is ezt szeretném megadni másoknak.

- Kétség kívül a szeptember 11-ikei események örökre be fogják folyásolni az életünket. Te hol voltál? Mit éreztél?
Mi pont hazafelé tartottunk a Kansas State Fair-ről, amikor valaki felébresztett és közölte, hogy valaki belerepült a World Trade Center-be. Támadás alatt vagyunk. Mivel én még félálomban voltam, azt hittem, hogy csak viccelt velem. De ő úgy nézett rám, hogy azt sosem fogom elfelejteni, és azt mondta, hogy komoly a dolog. A napot a buszban töltöttük el utazással, és néztük, ahogy bontakoztak ki az események. Közben semmi nem volt, amit tehettünk volna. Kábító egy érzés volt azt látni, hogy valami ennyire mélyreható dolog hogy meg tudott mindenkit állítani az útján.

- Te a keresztény zenei iparon belül félig zenész vagy, félig lelkész. A terrorista támadás megváltoztatta a perspektívádat a karriereddel kapcsolatban?
Én nem ugrom fejest az ilyen dolgokba. Eddig még nem éreztem úgy, hogy el kéne kezdenem megtéríteni a tömeget. Őszintén szólva, nem érzem többé vagy kevésbé sürgősnek azt, amit a megélhetésemért teszek. Ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy tagja legyek egy közösségnek, ne csak szerepeljek előtte. Most kevés az olyan ember, akire gondolni tudok. Én személy szerint Bush elnökre és Rudy Giuliani-ra gondolok, és arra, hogy milyen nagyszerűek voltak mindvégig. Habár ők elhalványodnak ahhoz képest, ami most New York City-ben folyik. [Pillanatnyi csend] Nem akarok dalt írni csak azért, hogy az emberek rám figyeljenek. Nem akarom, hogy a szórakoztatás össze legyen keverve a szolgálattal. Én halkan is tudok szolgálni.

Lapozás: 1 2