Vájtfül Archívum

…megtanultam jobban együtt érezni embertársaimmal. De ezzel még koránt sincs vége a változások sorozatának. A Szent Szellem egészen új embert formált belőlem. Megváltoztam! Én, aki régebben úgy káromkodtam, mint a csikós meg a kanász együtt, hirtelen nem bírtam kimondani többé ezeket. Igaz, nem is volt rá szükség, mert a Szent Szellem vigyázza minden lépésem…

Családomban Isten létezését nem tagadták, de nem is vallották. Ilyen szellemben nőttem fel én is. Megalkuvó voltam az adott helyzettel. Ha egy társaságban valaki azt mondta, hogy van Isten, rábólintottam, ha azt mondták, nincs, akkor is helyeseltem. Igaz, alig-alig volt ilyen alkalom, mert egy nagyon zárkózott, befelé forduló, magamnak való srác voltam. Nem voltak barátaim, nem volt igazán senkim. Sokat voltam beteg, sokszor feküdtem kórházban. A tanulásban sem volt kimagasló teljesítményem. Kerültem az embereket.

1975-ben megnősültem. 1976-ban, majd 1978-ban születtek meg gyermekeim. A családommal nagyon boldog voltam, egészen 1989 novemberéig, mikor házasságom egyik napról a másikra annyira megromlott, hogy megbeszéltük, elválunk. Ez engem annyira megviselt, hogy egy nagy adag gyógyszerrel véget akartam vetni az életemnek. Az orvosok öt napos kemény harca viszont jó eredményt hozott. Életben maradtam!

Eltelt bizonyos idő és egyre jobban és jobban megbizonyosodtam arról, hogy igen, Isten van, létezik és irányítja az életünket. Ettől az időtől kezdve már nem voltam megalkuvó. Az eszemmel tudtam, hogy van Isten, mégis, a lelkem üresen bolyongott egy láthatatlan labirintusban, ahonnan nem találta a kivezető utat, amely őhozzá vezet.

Közben rátaláltam jelenlegi feleségemre és házasságot kötöttünk, majd megszületett kisfiunk. Éltük mindennapjainkat sok-sok munkával, de szeretetben, egymás iránti ragaszkodásban. Lelkem viszont bizonyos értelemben üres maradt.

Jelenleg gazdálkodunk. Főleg szőlő- és gyümölcstermeléssel foglalkozunk. Ez év nyarán történt, hogy az egyik piacon megismerkedtem egy nagyon kedves házaspárral, akik azóta a legjobb barátaim. Feltűnt, hogy mindig vidá­mak, nem panaszkodnak, milyen nehéz az élet. Sugárzott róluk a boldogság. Sokat beszél­gettünk, de arról nem esett szó, hogy ők keresz­tények. A piacozási szezonnak vége lett, de ők nem felejtettek el engem, igaz, én sem őket!

Így történt, hogy Tibi barátom meghívott egy baráti vacsorára. Nem tudtam, kik lesznek ott, miről lesz szó, csak azt éreztem, most nem mondhatok nemet. Ott kell lennem - illetve feleségemnek is. Ez október 2-án történt.

Ott tudtam meg, hogy ez egy keresztény közösség vacsorája. A baráti házaspáron kívül nem ismertem senkit, mégis nagyon jól éreztem magam. Akkor és ott csak azt éreztem, hogy forr a levegő. Csodálatos volt a hangulat, az énekek, a bizonyságtételek. Azóta október 2-a nevezetes nap az életemben. Azon a vacsorán fordultam Istenhez, fogadtam szívembe Jézust. Ez egy szombati nap volt, viszont az igazi csoda hétfőn következett be.

Kint voltam a kukoricaföldön, szárat vágtam egyedül. Délelőtt 10 óra volt. Egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy jön valaki. Hátranéztem - gondoltam édesapám jön - akartam mondani: “Szia apukám! Mi újság?”, de torkomon akadt a szó.

Nem láttam senkit. Viszont testemet egy nagyon kellemes bizsergető érzés töltötte be. Szívem hevesebben dobogott és éreztem, hogy ott áll valaki. Igen, ott állt mellettem az élő Isten! Nem láttam, de éreztem, hogy ott van. Vibrált a levegő. Belőlem elkezdett áramlani valami lefelé a lábamba, onnan a földbe. Olyan volt, mintha vizet öntöttek volna a fejemre, és ez folyna lefelé; de ez belül történt a testemben. Mintha nehéz súlytól szabadultam volna meg. Valóságosan meg is szabadultam, frissnek, üdé­nek és vidámnak éreztem magam. Nem tudom, ez időben pontosan meddig tartott, de csodála­tos érzés volt. Remélem, soha nem fogom elfelejteni!

Ebéd után kicsit pihenni tértem. Gondolataimban fölidéztem a történteket és váratlanul nagyon erős sírás-zokogás fogott el. úgy éreztem, megfulladok. De nem! Egy hang tudatta velem, hogy Isten gyermeke lettem. A sírás elmúlt, én elaludtam, és kipihenten ébredtem rövid idő után.

Tudatában voltam annak, hogy ezentúl Isten jelenléte kísérni fog. Azt viszont csak később vettem észre magamon, hogy a Szent Szellem egészen új embert formált belőlem. Megváltoztam. De meg ám! Én, aki addig úgy káromkodtam, mint a csikós meg a kanász együtt, hirtelen nem bírtam kimondani többé ezeket. Igaz, nem is volt rá szükség, mert a Szent Szellem vigyázza minden lépésem. Megtanította nekem azt is, hogyan lehet a sátánt kinevetni, mikor bosszan­tani akar. Most már én is olyan nyugodt, kiegyen­súlyozott és vidám vagyok, mint az a kedves házaspár volt a piacon!

Megtanultam jobban együtt érezni embertársaimmal. De ezzel még koránt sincs vége a változások soroza­tának! Csupán párat említek még. Én, aki irtóztam az emberektől - három ember már tömeg volt számomra - most ki merek állni 50-60 ember elé mikrofonnal a kezemben, és el tudom mondani, mi történt velem a kukoricaföldön.

Azóta Istennel való kapcsolatom egyre elmélyültebb. Egyre gyakrabban látogat meg! Hogy ezt honnan tudom? Mikor Isten meglátogat, és vállamra teszi kezét, nekem sírnom kell, bárhol vagyok is. Nem szégyellem, mert tudom, hogy Isten akarja így, és Ő soha nem akar nekünk rosszat, mert mi az Ő gyermekei vagyunk.

Lelkemben megszűnt az űr, tele van Isten iránti szeretettel. Megtaláltam azt az utat, amin érdemes menni előre, mert az Őhozzá vezet.

Vízi Ferenc