Vájtfül Archívum

A kereszténység a világ legnépesebb vallása. Három fő ágazatra oszlik: katolikusokra, ortodoxokra és protestánsokra. A judaizmushoz és az iszlámhoz hasonlóan a kereszténység is ún. nyugati típusú egyistenhívő vallás, mely a zsidó népnek adott isteni kinyilatkoztatásra épül. Egyedülállóságát alapítójának személye határozza meg. A keresztények hite szerint ugyanis a názáreti Jézus az összes többi vallásalapítóval ellentétben nem új etikai és metafizikai tanok szerzője, nem is egyszerűen Isten küldötte, hanem maga a világot üdvözítő, megtestesült Isten.

1. Jézus és a kereszténység

Jézus a judeai Betlehemben született, valószínűleg 5 esztendővel a róla elnevezett keresztény időszámítás kezdete előtt. Születését az evangéliumok tanúsága szerint különleges csodajelek kísérték: “Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, gyermeket fogant a Szentlélek erejéből“. A Judeaától északra fekvő Galilea tartomány egyik városkájában, Názáretben nevelkedett. Nevelőapjától, Józseftől az ácsmesterséget tanulta. Kr.u. 27-ben kezdte meg két-három évig tartó nyilvános működését. Vándorprédikátorként járta a városokat és falvakat, s mindenütt ezt hirdette: “Térjetek meg, mert elérkezett az Isten országa”.

A korabeli zsidó hívő egy Istenben hitt, emellett azt vallotta, hogy az ember Isten hasonlatosságára teremtetett, ám fellázadt teremtője ellen, ezért ítélet alá esik. Egyedül az igazságos Isten kegyelme teszi lehetővé az elbukott ember számára, hogy bűnbánat és áldozatbemutatás által mégis meg­szabaduljon a rá váró ítélettől. Jézus kortársai szilárdan hittek abban is, hogy Isten választott népévé tette Izraelt, kinyilatkoztatta magát neki és egy napon megszabadítja őket ellenségeitől, helyreállítja az igazságosság uralmát a földön, azáltal, hogy Izrael élére helyezi a messiást. Fontos mozzanata volt ezenkívül a judaizmusnak az ószövetségi törvény erkölcsi parancsolataira, a jeruzsálemi templomra és az áldozatbemutatásra vonatkozó előírások betartása is.

Jézus elfogadta ezt a tanítást, azt állítva, hogy nem a mózesi törvény megszüntetése, hanem annak beteljesítése miatt jött, de a törvényekhez való merev ragaszkodás helyett a legfőbb parancsolatot az Isten és az embertárs iránti szeretetben határozta meg. Nevezetes példabeszédeiben rámutatott, hogy az igazi hívő lélekben jár és lelki szemekkel értelmezi a parancsolatokat. Így például, ha valaki szombaton, a kötelező pihenőnapon bajba jutott embertársa segítségére siet, helyesen cselekszik, annak ellenére, hogy vétkezik a törvény betűje ellen, amely szombaton minden tevékenység végzését tiltja. A zsidó nép vallási vezetői, akik a farizeusok és a szadduceusok pártjaiba tömörültek eleinte megbotránkoztak Jézus tanításán, később a tagadhatatlan csodajelek ellenére nyíltan ellene fordultak. Ingerelte őket, hogy Jézus semmibe veszi a Törvény aprólékosan kidolgozott előírásait, barátságosan szóba elegyedik, sőt barátkozik a tisztátalanoknak bélyegzett bűnösökkel, nemzsi­dók­kal, prostituáltakkal, akik közül sokan tanítványaivá lettek. Jézus ezenkívül nyíltan a próféták által megjövendölt messiásnak, az emberiség meg­váltójának mondotta magát. Legnagyobb vétke az volt a farizeusok szemében, hogy Istennel, az Atyával egyenlőnek mondta magát.

Tekintélye azonban, főleg az egyszerű nép körében egyre nőtt. Tanítványai közül tizenkettőt apostolainak választott és külön felhatalmazással látott el. Csodákat művelt: vakoknak adta vissza szemük világát, leprásokat tisztított meg, bénákat segített ismét talpra állni, ördögöket űzött, halottakat támasztott fel. Hívei közül sokan arra számítottak, hogy a nép élére fog állni, felszabadító háborút vezet a megszálló rómaiak ellen és Dávid utódjaként uralkodik Jeruzsálemben. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem hajlandó részt venni a tervezett felkelésben, sokan elpártoltak tőle.

Ellenségei, a farizeusok és szadduceusok Jeruzsálemben elfogták és istenkáromlás címén - mert “Isten Fiának” nevezte magát - halálra ítélték. A római helytartó - aki előtt a császár elleni lázadás szításával vádolták - némi vonakodás után jóváhagyta a halálos ítéletet és Jézust keresztre feszítették.

A keresztrefeszítés után úgy tűnt, ezzel minden be is fejeződött. A tanítványok félelmükben elkezdtek szétszéledni. Jézus halála számukra is az általa meghirdetett Isten országa bukását jelentette. Harmadnapra azonban váratlan hír kelt szárnyra Jeruzsálemben: Jézus feltámadt! Az evangéliumi tudósítások szerint feltámadása után még negyven napig maradt a földön. Mennybemenetele előtt követőinek megígérte, hogy elküldi nekik a vigasztaló Szentlelket, a harmadik isteni személyt, aki majd mindenben megvilágosítja őket és “a szájukba adja a szavakat”. A Szentlélek érkezésére 50 nappal a keresztrefeszítés után, pünkösd napján került sor. A keresztények ekkor értették meg, hogy Jézus valóban az ószövetségi próféták által megígért megváltó, a bűnökért való ószövetségi áldozati bárány helyébe lépő univerzális áldozat volt, aki önként vállalt kereszthalálával magára vette az emberiség bűneiért járó jogos büntetést.

Az őskeresztény közösség még szorosan kötődött a zsidósághoz, ami érthető is, hisz az apostolok is, követőik is mindannyian zsidók voltak. Továbbra is eljártak a jeruzsálemi Templomba, fizették a templomadót, tartózkodtak a tiltott ételektől és igyekeztek betartani a judaizmus hagyományos előírásait. Kezdettől fogva voltak azonban jellegzetességek, melyek a judaizmustól megkülönböztették az új vallás követőit. Elsősorban Jézus személyének istenítéséről van szó, ami az ortodox zsidók számára elfogadhatatlan volt. A hívők magánházakban találkoztak, imádkoztak, zsoltárokat énekeltek, ószövetségi szövegrészleteket olvastak fel, Jézus tanításaira emlékeztek és igehirdetést hallgattak. Összejöveteleiken ünnepelték az eukarisztiát vagy úrvacsorát, melyet Jézus az utolsó vacsora alkalmával alapított meg. Míg a zsidók számára a szombat volt és maradt a heti pihenőnap, a keresztények a hét első napján, vasárnap - Jézus feltámadásának napján - jöttek össze istentiszteleteikre. Mivel sok pogány készségesnek mutatkozott az új vallás befogadására, az ősegyház nyitott feléjük. Az első pogánykeresztényeket ma­ga Péter - az egyház Jézus által kinevezett első vezetője - keresztelte meg, a nemzsidók megtérítésének ügyét azonban Pál apostol vállalta magára.

A farizeusi neveltetésben részesült Pál, megtérése után bejárta Kis- Ázsiát, Görögországot, eljutott Rómába is. Mindenütt új közösségeket alapított. Először mindig a szórványban élő helybeli zsidó közösségeknek vitte az örömhírt, utána a pogányokat is felszólította a megtérésre. Igehirdetésének központjában az állt, hogy Jézus a Krisztus (a héber “messiás” azaz “fölkent, megváltó” görög megfelelője), aki áldozati halálával eltörli a benne hívők bűneit és üdvösséget biztosít számukra; aki ezt elfogadja, az Isten új választott népéhez, az egyházhoz tartozik. Az egyház vezetői az 50-ben megtartott apostoli zsinaton elhatározták, hogy a pogányságból megtértektől nem követelik meg a zsidó vallási törvények betartását. Ezzel megalapozták a kereszténységnek a zsidóságtól való elszakadását.

A keresztények hite

A keresztény egyházak szentírása, a Biblia két fő részből áll: az Ószövetségből és az Újszövetségből. Mindkettőt Isten kinyilatkoztatott igéjének tekintik és igyekeznek minden tekintetben összhangba hozni vele tanaikat. Az Ószövetség a Mózesi Törvény öt könyve mellett Izrael népével foglalkozó történelmi írásokat (Sámuel, Királyok, Krónikák stb.), prófétai iratokat (Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Dániel stb.) és költészetet (Zsoltárok, Jób, Énekek Éneke) tartalmaz. A huszonhét újszövetségi könyv Kr. u. 50 és 120 között keletkezett. A négy evangélium (Máté, Márk, Lukács és János) Jézus életét, halálát és feltámadását beszéli el; az Apostolok cselekedetei az ősegyház történetébe és életébe ad bepillantást, az Apostoli levelek Pál, Péter, ifjabb Jakab, Judás és János tanítását tartalmazzák, a Jelenések könyve János vigasztaló vízióival reményt próbál önteni az üldözött keresztények szívébe.

A Biblia tanítása szerint egyetlen Isten van, aki örökkévaló, mindent tudó, mindenható, bölcs, jóságos, hűséges, szerető úr. Isten teremtő szavával hozta létre az egész világmindenséget. Először a szellemi lényeket, az angyalokat alkotta meg, akik közül egyesek föllázadtak ellene. Lázadásuk következményeként elszakadtak Istentől, bukott angyalokká - sátánná és démonokká váltak. A gonoszság tehát nem Istentől származott, csak a teremtmény szabadságából eredő önálló döntés joga hozta létre. Ugyanígy volt az emberrel, akit Isten saját hasonlatosságára alkotott. A bűn akkor jelent meg az ember szívében, amikor a sátán csábításának engedve, ő maga is olyan akart lenni, mint teremtője. Az engedetlenség szakadást okozott teremtő és teremtmény között. Az ember döntése azonban, mivel a teljes döntési szabadságot korlátozó anyagi világban született meg, nem végérvényes. A sátánnal ellentétben az embernek még van esélye arra, hogy kibéküljön Istennel.

Az első ember bűne áteredő bűn volt. Következményeként utódai is az Istentől való elszakadottság állapotába kerültek. De ha az ember küzd a benne lakozó rossz ellen, akkor visszatérhet az istengyermekség állapotába. Isten sohasem szűnt meg szeretni bűnbe esett, lázadó teremtményét és nem hagyja őt magára a bűn elleni harcban sem. Az Ószövetségben megígérte, hogy egy napon el fogja küldeni a Szabadítót, aki majd megváltja a bűn rabságában sínylődő emberiséget.

A zsidókkal ellentétben - akik még mindig várnak a megváltó érkezésére - a keresztények szilárdan hiszik, hogy Jézusban teljesedett be az ószövetségi ígéret. Érkezésével kezdetét vette Isten országa a földön, csak nem úgy, ahogyan azt a zsidók elképzelték. A zsidók azt hitték, hogy a megváltó majd hadvezérként legyőzi a világ népeit és Izrael élén uralkodik Isten nevében. A keresztények hite szerint Isten uralma és a megígért igazságosság birodalma a Jézus tanítását következetesen megvalósítani igyekvő egyén szívében kezdődik, és szöges ellentétben áll minden erőszakkal vagy háborúval.

A keresztények sajátságos áldozatbemutatásnak tekintik Jézus kereszthalálát. Az ószövetségi engesztelő áldozat helyébe itt Jézus Krisztus mindent átfogó, mindenkire vonatkozó önkéntes áldozata lépett. Az emberiség bűneiért vállalta a kereszthalált, és aki ezt őszinte hittel elfogadja és bűnbánatot tart, az megtisztul, szívében szabadság és boldogság érzése uralkodik, nem kell többé félnie az ítélettől. Ez a felfogás természetesen megszüntette az áldozatbemutatásra és rítusokra vonatkozó ószövetségi előírásokat.

Nagy jelentősége van a keresztények számára a Jézus feltámadásába vetett hitnek is. A feltámadás igazolta Jézus Krisztus istenségét. Jézus a mennybemenetel után továbbra is élő, aktív isteni személy. Az Újszövetség szerint “az Atya jobbján ül“. A keresztény hívő számára úr, akinek engedelmességgel tartozik és akivel különleges kapcsolatot kell kiépítenie. A harmadik isteni személy, a Szentlélek a keresztények hite szerint szüntelenül jelen van a világban, különböző lelki adományokkal látja el a hívőt, óvja őt a bűntől, erőt ad, mutatja neki az utat, amelyen eredményesen közeledhet Isten felé. A Szentlélek ugyanolyan isteni személy mint az Atya vagy a Fiú s velük együtt képezi a nagy isteni egységet - a Szentháromságot. A judaista és iszlám monoteizmussal ellentétben ugyanis a keresztények számára Isten nem magányos személy, hanem az Atya, a Fiú (Jézus) és a Szentlélek - titokzatos, megmagyarázhatatlan szeretetközössége. A három isteni személy tökéletes egységet alkot, ezért nem lehet többistenhitről beszélni, amivel a muzulmánok és a zsidók olykor a keresztényeket vádolják.

A kereszténység jellegzetes szertartásai - a keresztség és az úrvacsora (vagy eukarisztia). A keresztség eredetileg vízbe való alámerülés volt s a bűntől való megtisztulást, a Szentlélek befogadását, megszentelődést és Isten népéhez való csatlakozást jelentette. Az úrvacsora - melyet a különböző egyházak más-más módon értelmeznek - az utolsó vacsorát jeleníti meg, amikor Jézus a kenyér és a bor megáldásával majd elfogyasztásával saját áldozatára, az Isten és ember közötti új szövetség megpecsételésére utalt.

RT