Vájtfül Archívum

A zsidók az ókorban jelentéktelen, kis népnek számítottak. Hatalmas birodalmak – Egyiptom, Asszíria, Babilon, Perzsia, később pedig a hellenista államok – vették körül, hajtották többször uralmuk alá őket. Jellegzetes egyistenhívő vallásuk azonban, amely az Ábrahámnak adott ígéretre, a sinai hegyi kinyilatkoztatásra és a mózesi törvényre épült, s amely a babiloni száműzetés idején, a Kr. e. 6. században kapta meg végleges formáját, ellenállt a sokistenhivő, bálványimádó környezet nyomásának.

De hasonló volt a helyzet később is, amikor a zsidók éppen a judaizmusból születetett két nagy világvallás képviselői – a keresztények és muzulmánok – között éltek szórványban. Sem az üldözések, sem a teológiai érvelések nem tudták eltüntetni belőlük a kiválasztottság tudatát.

A zsidók vallása kezdettől fogva szigorú, következetes monoteizmus volt. Kr. e. 2000 körül keletkezett, amikor a Mezopotámiában élő Ábrahám, a zsidó nép ősatyja Isten üzenetét vélte felfedezni bensőjében. Egy hang arra szólította fel őt, hogy fordítson hátat a mezopotámiai életmódnak és vallásnak és hozzátartozóival együtt hagyja el hazáját. Az isteni hang megígérte neki, hogy az “Ígéret földjét” fogja birtokolni és “nagy sokaság atyja lesz”. Ábrahám engedelmeskedett a felszólításnak és Kánaánba, a Földközi-tenger partján fekvő, “tejjel-mézzel folyó” országba vonult. Halála után az ígéret fiára, majd utódaira szállt. A Biblia részletesen beszámol a zsidó ősatyák – Ábrahám, Izsák, Jákob – szembefordulásáról a kánaánita népek vallásával. A pogány istenek általában természeti erőket személyesítettek meg, de az emberekhez hasonlítottak. Ábrahám és utódai viszont egyetlen, transzcendens, öröktől fogva létező, hűséges, szerető Istent imádtak, aki maga is szeretetet, hűséget és a pogányokétól sokkal magasabb rendű erkölcsi ideálok megvalósítását kérte követőitől.

A Tóra

Ábrahám utódai Kr.e. 1700 körül Egyiptomban kerestek menedéket a nagy kánaáni éhínség elől. A szemita eredetű hikszosz fáraók uralma alatt (Kr.e. 1750–1580) jó sorsuk volt, hisz maguk is szemita eredetűek voltak, ám amikor új, egyiptomi dinasztia került a trónra, helyzetük megváltozott, megvetett, nemkívánatos idegenekké változtak és rabszolgamunkára fogták őket. Kr.e. 1300 körül került sor az Egyiptomból való kivonulásra. Az időközben megszaporodott nép Mózes vezetésével hagyta el a Nílus völgyét. Céljuk az Ábrahámnak ígért ország, Kánaán volt. Útban az Ígéret földje felé évtizedekig vándoroltak a Sinai félsziget kopár, sivatagos vidékein. E vándorlás központi eseménye az Ábrahámmal kötött szövetség megújítása és kibővítése volt, melynek keretében Mózes átadta a népnek az Istentől kapott törvényt.

A Törvény vagy Tóra Mózes öt könyvében maradt fenn, amely az Ószövetség szerves részeként nemcsak a zsidók, hanem a keresztények és a muzulmánok számára is szentírást képez. Mózes első könyve (Teremtés) foglalkozik a világ és az ember Isten által történt teremtésével, az első emberek sátán által történt megkísértésével és bűnbe esésével, majd a zsidó nép ősatyáinak (Ábrahám, Jákob, József) történetével. A többi négy (Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv) először a Mózes vezette nép Egyiptomból való kivonulását és a sinai szövetségkötést írja le, de javarészt erkölcsi és liturgiai előírások gyűjteménye. Az újabb szövetség értelmében Izrael végérvényesen Isten választott népévé válik. Isten a nép uralkodója, s kötelezi magát, hogy megmenti Izraelt minden bajtól, amennyiben az izraeliták hűségesek maradnak hozzá és teljesítik a Törvényben vállalt kötelezettségeket.

Az írástudók később összeszámolták, hogy a Tórában 613 olyan parancsolat van, amelyet a választott nép tagjainak teljesíteniük kell. A legfontosabb, hogy csak az egyetlen Istent, az Urat (Jahve) szabad imádni, de faragott szobrot vagy képet nem szabad róla készíteni. Ezután következik a szombat törvénye: “Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned”. A szombat az istentisztelet, az Isten törvényéről való elmélkedés napja lett. A többi parancsolat nagyrészt a többi világvallásban is megtalálható erkölcsi előírásokból áll (Tiszteld apádat és anyádat; ne ölj; ne törj házasságot; ne lopj; ne tégy hamis tanúságot; ne kívánd embertársad házát stb.), másrészt a részletesen kidolgozott istentiszteleti szabályokra vonatkozik, melyeket eleinte a szövetség sátrában, később a Salamon által épített jeruzsálemi Templomban alkalmaztak.

A Templom és a próféták

A pusztában vándorló izraeliták végül Mózes utóda, Józsue vezetésével hódították meg az Ígéret földjét. A honfoglalást követő első két évszázad során (Kr.e. 1200–1030) törzsszövetségben éltek. A törzsek élén Józsue utódai, a bírák álltak, akik időnként fegyverrel védelmezték a mózesi törvényt a sokistenhivő és bálványimádó ká­naánita őslakosság időnként felerősödő nyomása ellen. Már ebben az időszakban előtérbe került a Törvény és a pogány hatások beszivárgása közötti ellentétből fakadó hűség-hűtlenség probléma, mely egész története során végigkísérte a zsidó népet. Mindaddig amíg hűségesek voltak a Törvényhez, jólétben, békében éltek, mihelyt azonban engedtek a bálványimádás kísértésének, erkölcsi hanyatlás, széthúzás, háborús veszély zúdult rájuk.

A bírák kora Kr.e. 1030-ban, az első király, Saul trónralépésével ért véget. Sault Dávid (Kr.e. 1010–970), Dávidot fia, Salamon (Kr.e. 970–930) követte. Dávid és Salamon uralma képezte az izraelita királyság fénykorát. Salamon nevéhez fűződik a jeruzsálemi Templom építése. Ezzel Jeruzsálem lett a zsidó vallás kultikus központja. A Templomban főpap, papok és leviták teljesítettek szolgálatot. Ők irányították a kultuszt, ők mutatták be a nép nevében a mózesi törvény által előírt áldozatokat. A pogány szentélyekkel ellentétben itt nem volt szobor, mert az igazhitű zsidók viszolyogtak minden olyan próbálkozástól, mely az egy és igaz Isten ábrázolására irányult. Salamon halála után a hanyatlás időszaka következett. Az ország két részre szakadt. Az északi országrész az asszir terjeszkedésnek esett áldozatul: a lakosságot deportálták, helyükre más vidékekről származó pogányokat telepítettek. A déli országrész, Jeruzsálemmel, mint fővárossal, ellenállt ugyan az asszir nyomásnak, de a babiloninak már nem. A zsidó nép hite szerint a Törvénytől való eltávolodás okozta, hogy a déli országrész, Judea is megbukott: Kr.e. 586-ban a babiloniak elfoglalták Jeruzsálemet, lerombolták a Templomot és a lakosság nagy részét száműzetésbe hurcolták Babilonba.

A királyság idején bontakozott ki a próféták mozgalma, mely jellegénél, szerepénél és hatásánál fogva elválaszthatatlan a zsidó vallástól. A próféták olyan szent emberek voltak, akik szenvedélyesen ragaszkodtak a mózesi Törvény szelleméhez, s mint ilyenek, az erkölcsi-vallási hanyatlás időszakaiban Isten szócsöveiként működtek a nép körében. A próféták nem polemizáltak, nem érveltek, nem bizonygatták álláspontjuk helyességét, hanem egyszerűen kétségbevonhatatlan autoritással isteni üzenetet adtak át az embereknek: Ha Izrael nem tér vissza a mózesi Törvény szelleméhez, ha nem hagy fel a külföldi bálványok tiszteletével, akkor elengedhetetlenül büntetés fog rázúdulni. Izajás, Jeremiás és a többi próféta jövendölései a Templom lerombolásával és a babiloni száműzetéssel teljesedtek be.

Lapozás: 1 2