Vájtfül Archívum

Dzsinát, a dzsainizmus alapítóját általában Buddha mellett emlegetik a vallástörténészek. Az összehasonlítás nem alaptalan, hisz a két vallásalapító kortárs volt, mindketten az ókori hinduizmus talajából származtak, s életükben, tanításukban is sok a közös vonás. Elvetették a kasztrendszert, nem ismerték el a védák autoritását, feleslegesnek tartották a brahminok áldozati szertartásait, nem törődtek az istenekkel.

Az üdvösség elérésének lehetőségét mindketten kizárólag az emberi erőfeszítésben vélték felfedezni. Míg azonban Buddha az aszkézis és a szabadosság közötti középutat választotta, Dzsina csak a szigorú aszkézis útját tekintette célravezetőnek. Ezért a dzsainizmus sohasem vált a nagy néptömegek vallásává. Hogy mégis a világ nagy vallásai között tartják számon, azt elsősorban a szélsőséges erőszakmentesség által más vallásokra gyakorolt hatásának köszönheti.

Dzsina és követői

A dzsainisták is úgy vélik, hogy vallásuk öröktől fogva létezik. Azt állítják, hogy már az előző világkorszakokban is voltak tirtha­karák (ösvény­taposók), akik felismerve a legfelsőbb igazságot megszabadultak a test, a szenvedélyek, az érzelmek bilincseitől és ily módon képesek voltak mintegy utat mutatni a többi, szanszárában vándorló és szabadulásra vágyakozó léleknek. A hagyomány összesen huszonnégy ilyen tirthakarát tart számon, akik közül a két utolsó, a Kr. e. 8. században élt Parsva­natha és maga Dzsina minden kétséget kizáróan történelmi személynek tekinthető.

Dzsinát (Kr. e. 540–468) eredetileg Vardhamanának hívták. A történelmi Buddhához hasonlóan ő is fejedelmi családban született, ifjúsága élvezetekkel teljes, könnyű és gondtalan volt. Megnősült, kislánya született. A gazdagság azonban nem elégítette ki. Szülei halála után elhagyta a fejedelmi udvart és családját, hogy magányos aszkétaként kutassa a szanszára körforgásából való szabadulás útját. 12 éven át kereste az igazságot. Alkalma volt megismerkedni a későbbiek során huszonharmadik tirthakaraként tisztelt Pars­va­natha követőinek egy csoportjával, akik elutasították a védák, a kasztrendszer és a brahminok által végzett áldozati szertartások isteni eredetét, és az üdvösséget a szigorú aszkézis útjában jelölték ki.

De Vardhamanát még az aszkéta szerzetesek egyszerű életmódja sem elégítette ki. A tökéletességre, a világhoz kötődöttségtől való teljes szabadulásra törekedett. Elhagyta társait és “térbe öltözve” (azaz mezítelenül) járta az utakat. A betevő falatot koldulva szerezte meg magának. Negyvenkét éves volt, amikor intenzív meditáció következtében, Buddhához hasonlóan megvilágosodásra jutott. Megvilágosodása abból állt, hogy tökéletes ismeretre jutott és ezzel – a dzsainisták hite szerint – a karmikus következményektől teljes egészében mentes, az újjászületések körforgásából megszabadult, mindentudó lélekké vált. Követői e diadala miatt nevezték el Dzsiná nak (győztes). Életének hátralévő éveit tanai hirdetésével töltötte. Hangsúlyozta, hogy ő nem egy új vallás megalapítója, hanem Pars­va­natha és mitikus elődei hagyományának folytatója. Ezért Parsva­nathát a huszonharmadik, önmagát pedig a huszonnegyedik útmutató tirtha­ka­rának nevezte. Kr. e. 468-ban, amikor elérkezettnek vélte az időt, hogy átköltözzön az örök nirvánába, önkéntes éhhalállal vetett véget életének.

A dzsainizmus egysége már az ókorban felbomlott. A szakadás Kr. e. 79-ben következett be. Az egyik ágazat képviselői azt állították, hogy a szerzeteseknek nem kell ruhátlanul járniuk, mert ezzel csak ellenszenvet váltanak ki maguk iránt. Szakítottak a mezítelenséggel és fehér köntöst öltöttek magukra. Svetambaráknak, azaz fehérbe öltözötteknek nevezték el őket. A másik irányzat képviselői hűségesek maradtak Dzsina példájához, még a ruha viselésével sem voltak hajlandóak a világhoz kötődni. Továbbra is a mezítelenség ideálját követték, ezért digam­ba­ráknak – térbe öltözötteknek – nevezték el őket. A digambarák következetessége idővel meg­bosszulta magát. Közösségeik az ortodox hinduizmus erőteljes támadásainak voltak kitéve, a hinduk arra kényszerítették őket, hogy hagyjanak fel a mezítelenséggel. Voltak ugyan közöttük egyesek, akik még az iszlám betörések időszakában is ragaszkodtak Dzsina elvéhez, de ezek kénytelenek voltak bujdosni. Így a digambarák száma állandóan csökkent – akik megmaradtak, végül beleegyeztek abba, hogy nyilvános helyen ruhát viseljenek.

Bár Dzsina határozottan szembeszegült a hinduista szertartásossággal, követői, a világi híveknek kedveskedve saját kultuszt alakítottak ki. Rítusaikat azonban sajátos módon nem a dzsainista szerzetesek, hanem az általuk alkalmazott hinduista papok, a pudzsárik irányították. A hindu papok jelenléte a hindu hatások beszivárgását vonta maga után. A dzsainisták részben jóváhagyták a kasztrendszert (bár nem ismerték el annak isteni eredetét, beleegyeztek, hogy világi híveik nem házasodhatnak a más kasztokhoz tartozókkal), beengedték a bálványokat templomaikba. A bálványok kizárólag Dzsina, Parsvanatha és a többi huszonkét mitikus tanító szobrai voltak, idővel mégis kultikus tisztelet tárgyaivá váltak. A dzsainizmus nem tagadja a hindu istenek létezését, de alacsonyabb rangúaknak tartja őket Dzsinánál és a tirthakaráknál. Egyedül a tirthakarák iránti áhítatot ösztönzi, azzal a megokolással, hogy a felszabadult, tökéletes lelkek evilági életéről való elmélkedés, vagy szobraik meditatív szemlélése hozzásegíti a hívőt a világhoz kötődöttségről való lemondáshoz. A világi testvérek azonban a tirthakaráktól való ihletmerítés mellett gyakran folyamodnak a felsőbb szférákban lakozó hindu istenségekhez, arra kérve őket, hogy segítsenek nekik az evilági életben.

Az üdvözülés útja Dzsinánál

Dzsina megtartotta a lélekvándorlásról és a karmikus következményekről szóló hindu tant, ami lehetővé tette, hogy a jó és rossz cselekedeteken alapuló üdvtant építsen ki. Tanai szerint a világnak nincs sem kezdete, sem vége. A számtalan lélek (dzsiva) is öröktől fogva létezik, s a születés és a halál periodikus ismétlődéseivel összhangban vándorol egyik testből a másikba. Hol növényi, hol állati, hol emberi testben jelenik meg, s mindaddig, amíg nem tisztul meg az anyaghoz (pudgala) való kötöttség vonzalmától, nem szabadulhat meg az újjászületések körfogásától.

A lélek öt – egymástól fokozatban különböző – testben jelenhet meg a földön. A legalacsonyabb csoportba tartoznak a növények, a következő három fokozatot a férgek, rovarok, csigák, darazsak, sáskák különböző kategóriái alkotják, míg a legfelsőbb, ötödik fokozatot a magasabb rendű élőlények – a mind az öt érzékszervvel rendelkező állatok, az emberek, valamint az alvilági és mennyei lények – képezik. Azt, hogy a halál után a lélek alacsonyabb rendű, vagy magasabb rendű testben születik-e újjá, kizárólag az előző életek során felgyülemlett karmikus következmények határozzák meg. Míg a hinduk számára a karma anyagtalan természettörvény, amely automatikusan jutalmazza és bünteti az egyént, a dzsainisták hite szerint apró részecskékből álló matéria. Az önzés, az élvezetek hajszolása és a gonoszság gyarapítja a részecskéket, a karma súlyosabbá válik és mivel a lélekhez van tapadva, lefelé az alacsonyabb rendű életformák felé húzza azt. Az erkölcsös életmód viszont könnyíti a karmát ezért az a halál beállta után a magasabb rendű létformák felé emeli a lelket.

A karma részecskéket leghatékonyabban az önként vállalt szenvedés, a végletekig fokozott aszketikus életmód csökkenti. Ez Dzsina tanításának lényege. Elvonulni a világtól, lemondani mindenről, tudatosan sanyargatni a testet, hogy felszabaduljon a lélek. Nem egyszer előfordult már hogy a Dzsina nyomdokaiban járó szerzetes böjtje éhhalállal fejeződött be. Az aszkézisnek ez a módja teljesen megszabadítja az embert a lelkéhez tapadó karma részecskéktől.

Az üdvösség elérésében a hívő senkire sem támaszkodhat, csak saját erejére. A felsőbb szférákban lakozó hindu istenségek segíthetik ugyan a hozzájuk forduló dzsai­nista embert is az életben, de az ortodox tanítás szerint az üdvösség felé vezető úton mindenki a saját cselekedeteinek gyümölcseit szüreteli. Maguk az istenek nem nagyobbak az embereknél, mert ahhoz, hogy bejussanak a dzsainista nirvánába, először emberi testben kell újjászületniük és emberként kell gyakorolniuk a felszabadító aszkézis útját. Mindannyiuk példaképe Dzsina és a többi huszonhárom tirthakara – az ösvénytaposók, akik már itt a földön megszabadultak az anyaghoz való kötődöttségtől. De hozzájuk sem érdemes imádkozni, hisz a karmikus következményeket senki más nem veheti magára, vagy szüntetheti meg. Az életükről és cselekedeteikről való elmélkedés viszont ihletettséget és erőt ad a hivőnek, hogy kövesse példájukat.

Dzsina követői szerzetesekre és világi hívekre oszlanak. Az üdvösség útját mindannyiuk számára a három drágakő szabálya fémjelzi. Ezek a helyes ismeret, a helyes hit és a helyes viselkedés. A helyes ismeret a Dzsina által hirdetett, később írásba foglalt igazságok megismerésében, a helyes hit elfogadásukban, a helyes viselkedés pedig gyakorlati megvalósításukban nyilvánul meg.

A helyes viselkedést az ún. “tizenkét fogadalom”, a dzsainizmus erkölcsi kódexe szabályozza. Ezeket, az állapotukból eredő enyhébb vagy szigorúbb követelmények szem előtt tartásával, mind a világi hívek, mind a szerzetesek kötelesek betartani. Első helyen áll a minden élőlény iránti barátságos érzületet és szélsőséges erőszakmentességet előíró ahimsza törvénye. Mivel a dzsainisták úgy vélik, hogy minden élőlényben a fejlettség alacsonyabb vagy magasabb fokán álló lélek van, kötelességüknek érzik, hogy óvják az állatok, rovarok, férgek életét is. A szerzetesek kendőt kötnek az arcukra, nehogy valamilyen kicsiny bogárka berepüljön az orrukba vagy a szájukba és elpusztuljon. Nem végezhetnek földművelést, mert szántás közben akaratlanul is elpusztíthatnának valamilyen kis élőlényt. Megszűrik a vizet, mielőtt innának belőle, óvatosan megvizsgálják a helyet ahova le akarnak ülni, nehogy elővigyázatlanságból a vesztét okozzák valamilyen apró élőlénynek. Dzsina és nyomában a digam­barák ágazatának tagjai, többek között azért jártak mezítelenül, hogy könnyebben észre­vegyék az anyagi lét alsóbbrendű fokozatain tartózkodó lelkeket. Ma ugyanezt a célt szolgálja a szerzetesek fehér öltözéke.

A dzsainista erkölcs tizenkét fogadalma, a szélsőséges erőszakmentességen kívül előírja az igazságosságra való törekvést, a tisztaságot (a szerzeteseknél cölibátus, a világi híveknél önmegtartóztatás), az anyagi javakhoz való kötődöttség megszüntetését (a szerzetesek csak a rajtuk levő ruhadarabokat birtokolhatják). Törekedniük kell továbbá arra, hogy mindenkivel szemben kedvesek legyenek, de egyik emberhez sem szabad jobban ragaszkodniuk mint a másikhoz, nem szabad másokról rosszat mondaniuk, naponta legalább egyszer, de ha lehet háromszor negyvennyolc perces csendes meditációt kell tartaniuk.

Lapozás: 1 2 3