Vájtfül Archívum

Édesanyám, mivel apám halála után nem tudott eltartani minket, arra kényszerült, hogy nevelőotthonba adjon bennünket. Mindössze három éves voltam ekkor. Csak hét évvel később tudtam meg, hogy van egy bátyám és egy nővérem is ugyanabban az intézetben. Mivel jó hangom volt, bev­ettek az énekkarba, s végül vezető szólista lettem. Az intézeti kóruson kívül két másik templomi kórusba is hívtak énekelni.

Mégis, miután tizennégy évesen kiengedtek az intézetből, negyven évig be se tettem a lábam templomba, a temetésektől és esküvőktől eltekintve. Az intézeti élet kemény volt és könyörtelen, így én is gorombává, kötekedővé váltam. Keserűséget éreztem amiatt, hogy nem lehetett részem normális családi életben, amiért – jogtalanul – anyámat vádoltam. Fájdalmat akartam okozni a nőknek, mint ahogy nekem is fájdalmat okoztak. Könyörtelenül elcsábítottam és kihasználtam őket, magamat valami Don Juan-nak vagy Casanovának kép­zelvén.

Még tizennyolcadik életévem betöltése előtt bevonultam a királyi hadseregbe, főként azért, mert a bátyámat nem sokkal előtte megölték Szicíliában. Az egyenruha még könnyebbé tette a nők könyörtelen üldözését, amely még több fájdalomhoz és megszakadt kapcso­lathoz vezetett.

Ez így ment tovább, míg egyszer csak megismerkedtem későbbi feleségem­mel, Marinával, akivel egy munkahe­lyen dolgoztunk. Ekkor már felelősség­teljes munkám volt. Mivel mindig sajnáltuk, hogy nem templomban esküd­tünk, a huszonötödik házassági évfordu­lónkon, 1986-ban, megkértük a helyi plébánost, hogy áldja meg házasságun­kat a templomban. Bár akkor találkoz­tunk vele először, mégis, olyan kedvesen teljesítette kérésünk, hogy vágyni kezdtem rá, hogy visszatérjek a hívek közé.

Röviddel ezután túléltem negyedik szí­vinfarktusomat és 59 évesen leszázalé­koltak. Ez a változás lehetővé tette szá­momra, hogy elkezdjek rendszeresen templomba járni. Nem sokkal ezután megkérték, csatlakozzam a kórushoz és 1987 húsvétján megkereszteltek, majd néhány héttel később konfirmáltam.

Mint sok templomba járó ember, én is azt hittem, ettől leszek igazi keresztény, de sajnos vasárnaponként a templomból hazafelé menet nem éreztem semmivel sem másként magam, mint mikor odafelé mentem.

Aztán egyik este két úriember jött a Keresztény Üzletemberek Szövetségétől és beszélt a gyülekezethez. Rögtön éreztem, hogy valamilyen különleges dologgal rendelkeznek.

Amikor egyikük meghívót küldött nekem egy vacsorájukra, tudtam, hogy el kell mennem.

Ezen a vacsorán hallottam először a Szent Lélekről és az újjászületésről. Az egész terem telve volt szeretettel és örömmel. Nem kellett nagyon bíztatni, hogy a kö­vetkező vacsorán előremenjek, hogy imádkozzanak értem. Azon az estén megtaláltam azt, aki egész életemben hiányzott: az Úr Jézust és rajta keresztül egy igazi Atyát, egy mennyei édesapát. Olyan volt ez, mintha egy iszonyú teher hullott volna le vállaimról és életem teljesen megváltozott.

Most már tudom, hogy Isten külön­legesen munkálkodott bennem, mióta a házasságunkat megáldották 1986-ban. Nem csak az életemet változtatta meg, de meg is gyógyított. Hatvanhat éves vagyok, de 1986 óta nem voltak szívzavaraim. Meggyógyultam a nyakamban lévő izületi gyulladásból is, amelyre a kórházban azt mondták, hogy gyógyíthatatlan.

Leginkább azért vagyok hálás, hogy most már kiálthatom: “Abbá, Atyám!” Isten igazán megváltoztatta az életem!

Terry Rocke