Vájtfül Archívum

Egyiptom – puszta – Kánaán
Udvar – Szenthely – Szentek Szentje
Test – lélek – szellem

Az ószövetségi törvények Isten személyét mutatják be. Igazából nem cselekvési szabályokat mutatnak be, hanem Istent mutatják be, hogy Ő milyen dolgokról hogyan vélekedik. Egy korábbi írásomban már írtam arról, ahogyan Jézus mondja, hogy az a testvére, aki teljesíti az Atya akaratát. Ilyen szempont szerint nézve, az Ószövetség megegyezik az Újszövetséggel. Az Ószövetség idején Isten népe az volt, akivel szövetséget kötött, és az a törvényei szerint élt. Az Újszövetség ebből a szempontból ugyanaz, hogy Jézus áldozatán keresztül szövetséget kötünk Istennel, majd nem a magunk akarata szerint folytatjuk az életünket, hanem Isten akarata (törvényei) szerint.

Ahogyan korábban Izraelre akkor jött a rossz korszak, amikor elfordultak az isteni normáktól, úgy hiszem, hogy ma is akkor jön a keresztények életében a hullámvölgy, amikor nem Krisztust élik meg az életükben. Természetesen ezt általánosságban és hosszú idő átlagában kimondva, hiszen egy írásban, mint ez, nem lehet egyedi eseteket figyelembe venni.

Sokan felismerik Jézust, az ószövetségi páskabárány (húsvéti bárány) képében, de ennél kevesebben a sátor, és még kevesebben Kánaán képében. Pedig ahogyan sok más dolog, az izraeli nép kivonulása is teljes hasonlatosságot mutat a mi mai keresztény életünkkel. Ahogyan a zsidó nép még Egyiptomban vette magához a páskabárányt, ugyanúgy, ahogyan mi is a világban találkoztunk Krisztussal, és mi is teljesen világiként vesszük Őt magunkhoz. Ahogyan a zsidó nép kivonult Egyiptomból, a pusztába, ugyanúgy változik meg egy igazán megtért ember élete is, amikor eltávolodik a világtól, és megkezdi keresztény életét. A pusztai vándorlásoknak is ez a jelentése, ahogy a zsidó nép egyre távolodott Egyiptomtól és közeledett Kánaánhoz, szimbolizálja számunkra, hogy egyre távolabb kerülünk a „normál” világi élettől, és egyre közelebb kerülünk Krisztushoz magához. De vannak, akik a megváltásuk ellenére sem jönnek ki a világból, hanem továbbra is ott maradnak. Továbbra is úgy élik az életüket, mintha mi sem történt volna.

Ez a vándorlás időszaka az, amikor megtanulunk együtt élni Istennel. Megtanuljuk, hogy hogyan táplál minket, megtanulunk hinni benne, egyáltalán megtanulunk együtt járni vele, úgy, hogy nem a világból merítjük az ehhez szükséges erőforrásokat, hanem csakis Krisztusból. Emiatt akartak a zsidók is állandóan Egyiptomba visszamenni, mert sokkal könnyebb egy megszokott módszert követni, ahol kiszámíthatjuk a dolgokat, mint egy újat, különösen úgy, hogy ki kell engednünk az irányítást a kezünkből. Ez a vándorlás azonban egy teljesen más élményt, életet ad Krisztusban, mint amikor már teljesen benne élünk. Ahogyan Kánaánt is az Úr adta népének, úgy adja nekünk is oda Krisztust, az Ő minden gyümölcsével. De teljesen más élményt ad az, amikor már nem úgy élünk, hogy viselkedésformákat, szabályokat, egyéni módszereket keresünk, hogy hogyan lehetnénk, vagy legalább hogyan látszhatnánk szellemibbnek, keresztényibbnek, krisztusibbnak. Hanem úgy élünk, hogy már teljesen Benne vagyunk, Ő a forrása minden „alapanyagunknak”, és Őbenne hozunk is gyümölcsöt. Magyarán már nem arra figyelünk, hogy hogyan legyünk vele, hogyan cselekedjünk úgy, hogy benne maradjunk, hanem már teljesen természetesen mozgunk benne.

Itt említeném meg, hogy a több millió emberből, aki kijött Egyiptomból, csak kettő ért be Kánaánba. Szörnyű arány! És szerintem ez igaz ma ránk keresztényekre is, hogy az életük végére csak nagyon kevesen jutnak el oda, hogy valóban Krisztust éljék meg. A döntő többség elakad egy sekély istenismeretnél, és sajnos nem tud egy életen át sem közelebb kerülni az igazi élethez Krisztusban. Hogy többes szám harmadik személyben írtam, az nem azt jelenti, hogy én már ott vagyok, hanem csak annyit, hogy nagyon nem szeretnék még mindig a pusztában bolyongani. De ahogyan az imaéletem végignézem, nálam is nagyon ritka az olyan ima, amikor azért imádkozom, hogy valamit megint nem Krisztusból cselekedtem, és már megint nem az Úr élete lett nyilvánvaló a cselekedeteimből, hanem a sajátom. Hogy úgy fejezzem ki magam, amíg a pusztában csak a táplálékom Krisztus, naponta egy pici darab, addig amikor már elérkezem hozzá (Kánaánba), már teljesen magába foglal engem, és minden dolgom vele lesz kapcsolatban, és rajta kívül nem lesz más.

Ha megnézzük, hogy miért nem jutnak el sokan Kánaánba, akkor azt látjuk, hogy elsősorban hitetlenség miatt:

Kikre haragudott vala pedig meg negyven esztendeig? Avagy nem azokra-é, a kik vétkeztek, a kiknek testei elhullottak a pusztában? Kiknek esküdött pedig meg, hogy nem mennek be az ő nyugodalmába, hanem ha az engedetleneknek? Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt (Zsid.3,17-19).

A Zsidókhoz írt levél ezen szakasza, kizárólag ezzel a kérdéssel foglalkozik, hogy csak hittel lehet bemenni Isten nyugodalmába, Isten királyságába. Csak hittel tudom Krisztus teljességét elvenni. Olyan szomorú ma életeket nézni, amik „félúton” megrekedtek. Ők azok, akik elindultak a hit útján, de nem voltak képesek mindent letenni Isten kezébe. Ebbe természetesen bele értendő az idejük is. Mert ha nem szánnak naponta időt arra, hogy az Úrral legyenek, mind imában, mind az Igéjében, akkor csonka marad a keresztény életük. Nem fogják Istent ismerni, és őt fogják okolni, hogy miért történik ez vagy az a dolog az életükben. Vagy az imájukra nem kapnak választ, és Istent okolják, hogy egyedül maradtak. Nagy valószínűséggel nem hallják Istent sem, ill. nem ismerik, hogy hogyan vezeti őket Isten.

Lapozás: 1 2