Vájtfül Archívum

A hinduizmusnak nincs alapítója, nincsenek prófétái, nem rendelkezik nyugati értelemben vett dogmákkal. A vallási hovatartozást nem a hit határozza meg. Vannak hinduk, akik egy istenben hisznek, vannak olyanok akik istenek egész sokaságát követik, sőt még olyanok is akik eleve elvetik a személyes istenség létezését. A szertartások és a szokások sem egységesek. Egyesek minden élőlényt tiszteletben tartanak és csak a vegetáriánus táplálkozásmódot tartják helyesnek, mások állatokat áldoznak isteneiknek és nyugodt lelkiismerettel fogyasztják a húst.

Van, aki szentségi szintre emeli a szexuális rítusokat, mások a szélsőséges aszkézis segítségével keresik az üdvözülés útját. A hinduizmushoz való tartozás alapvető kritériuma az, hogy az ember hindunak szülessen. Hogy melyik szellemi áramlathoz tartozik, az kevésbé fontos, hisz a hinduk úgy vélik, hogy vallásuk különböző megnyilvánulási formái különböző utakon mind ugyanahhoz a célhoz vezetnek.

A védikus vallás

Kr.e. 1800 és 1500 között nomád indoeurópai törzsek nyomultak be az Iráni Fennsík felől az Indiai félsziget területére. Ezek az állattenyésztéssel foglalkozó harcos népek a göröggel és a latinnal rokon indoeurópai nyelv egyik változatát beszélték, mely később Indiában a szanszkrittá fejlődött. Az árják európai rokonaikhoz – a görögök, szlávok és germánok őseihez – hasonlóan sokistenhivők voltak, megszemélyesített állatokat, növényeket, természeti jelenségeket imádtak. Isteneiknek kost, bikát, lovat, esetenként embert mutattak be áldozatul. A szertartások egyre összetettebbekké váltak, ami idővel szent szövegek – a védák – összeállítását eredményezte.

A véda tudást jelent, természetfeletti eredetű, öröktől fogva létező és elmúlhatatlan szent tudást, melyet az istenek nyilatkoztattak ki az arra rászolgáló, ihletett bölcseknek (risi). A szent szövegek a szűkebb értelemben vett négy véda-gyűjtemény mellett még a brah­manák és upanisádok is tartoznak. Ezek mind kinyilatkoztatott iratok és mind a véda nevet viselik. Az “istenek nyelvén”, a szanszkriton íródtak, s szó szerint közlik azt, amit az istenek “tollba mondtak” a risiknek. A négy véda-gyűjtemény sokáig szájhagyomány útján terjedt, csak a Kr. e. 10. századtól kezdték írásba foglalni őket.

Legrégebbi közülük a Rig–véda, amely 1028, az istenekhez szóló, hol könyörgő, hol magasztaló hangvételű himnuszt tartalmaz. Kifejezetten árja vonások fedezhetők fel benne: bepillantást nyújt az ősi indiai panteonba, mely hasonlóságot mutat az ógörög istenvilággal. A védák száz meg száz istene, félistene és démona közül harminchárom déva (főisten) emelkedik ki. A legfontosabb szerepet Varuna, a vizek istene, Indra, a mennydörgés, villámlás és harc istene, Ag­ni, a tűz istene és Mitra, a napisten töltötték be. De találkozunk Brahmá val és Visnu val is, a későbbi hinduizmus legnagyobb tisztelettel övezett istenségeivel. Már a védikus politeizmusban is jelen van a hinduizmusra oly jellemző örök világtörvény tana. Varuna helyenként a ri­ta (szertartások) és a dharma (törvény) őreként jelenik meg. A világtörvény a természeti jelenségektől kezdve az ember erkölcsi életéig mindent irányítása alatt tart: minden és mindenki kénytelen igazodni hozzá, gyakran még maga Varuna is. A szertartások a világtörvény szerves részét képezik, eleve adva vannak, elmulaszthatatlan kötelességként, s ha valaki mégis elhanyagolná őket, elengedhetetlenül csapások, bajok következnek be.

A többi három véda-gyűjtemény is rámutat, milyen fontos szerepet töltöttek be a védikus vallásban a rítusok. A Jadzsur-véda papoknak szóló előírásokat, az áldozatbemutatási rítusok technikai leírását, áldozati formulákat foglal magába; a Száma-véda megzenésített liturgikus énekek gyűjteménye; az Atharva–véda pedig mágikus előírásokat, a papok nélkül is végezhető szertartásokra vonatkozó utasításokat tartalmaz.

KASZTRENDSZER. A szertartások, melyeket kezdetben az árja családfők végeztek, egyre összetettebbé váltak, s megteremtették a külön papi réteg kibontakozásának felté­teleit. Ezzel egyidejűleg kialakult a társadalmi rétegeződés sajátos formája, a kasztrendszer, mely mintegy szentesítette a papság hatalmi pozícióját és évezredekre előre meghatározta a hindu társadalom szerkezetét. Az egyik kései Rig–Véda himnusza így magyarázza a kasztrendszer eredetét: a brahminok (vagy papok) kasztja Purusának, az őslénynek a szájából keletkezett, a ksatriják (katonák) az őslény karjából, a vaisják (parasztok, iparosok) lábszárából, a sudrák (a legalsó indiai kaszt) pedig lábfejéből jöttek létre.

E felosztás rámutat az egyes kasztok szerepére és helyzetére. A brahminok az emberiség legmagasabb rangú képviselői. Ők a nagy világtörvény legbeavatottabb ismerői, az a kötelességük, hogy tanítsák az embereket a védák igazságaira és megvalósítsák az erkölcsi és rituális tisztaságot. Csak lelki tevékenységgel foglalkozhatnak és különféle táplálkozási tilalmakat kell betartaniuk. Rögtön utánuk következnek a ksatriják – a katonák – akiknek az a feladatuk, hogy védelmezzék és irányítsák a társadalmat. Általában az ő soraikból kerültek ki az uralkodók. Mivel feladatuk végzéséhez szükségük volt a testi erőre, rájuk nem vonatkoztak a brahminokra érvényes táplálkozási tilalmak. Míg az első két kaszt egymással megosztotta a hatalmat, a harmadik és negyedik kaszt tagjai képezték a tulajdonképpeni dolgozók rendjét. A vaisják földműveléssel, állattenyésztéssel, kereskedelemmel, kézművességgel foglalkoztak, a sudrák pedig a tisztátalannak minősített foglalkozásokat voltak kénytelenek űzni. Idővel megjelent az ötödik rend, a kaszton­kívüliek, vagy páriák csoportja is, majd az alapkasztok alcsoportokra oszlásával két-háromezer kasztjellegű csoportosulás jött létre. A sudrák és a páriák alcsoportjai – mivel nem tartoznak a beavatásban részesülő hinduk közé – nem reménykedhetnek az üdvösségben. Ahhoz, hogy erre lehetőséget kapjanak először valamelyik felső kasztban kell újjászületniük. A ranglétrán a páriák alatt helyezkednek el a nemhinduk – akik történelmi fejlődésük során úgymond eltávolodtak az eredeti kasztfelosztásoktól.

A négy véda-gyűjtemény utáni hindu vallási irodalomban egyre jobban előtérbe kerültek az erkölcsi kérdések és a filozófiai spekuláció. Míg a brahmanáknak nevezett áldozati szövegekben csak a védikus világkép értelmezéséről és rendszerezéséről van szó, a következő véda-függe­lékekben, az upanisádokban – melyekkel mintegy befejeződik a hin­du­ista kinyilatkoztatás – már új, az áldozatközpontúságtól bizonyos mértékben eltávolodó és a hinduizmus későbbi fejlődését mélyen befolyásoló tanok is megjelennek.

A legfontosabb a lélekvándorlásról szóló tan teljes kibontakozása. A hinduk hisznek abban, hogy az ember lelke a halál után másik testben születik újjá. S hogy valaki emberként, alsóbb- vagy felsőbbrendű kasztok tagjaként, esetleg állatként, vagy istenként születik újjá, az a karmától (cselekedet), az előző élet cselekedetei által meghatározott végzettől függ. A cselekedeteket és visszahatásaikat nem lehet kitörölni az ember életéből. Az üdvösség felé – ami az újjászületések kötelékeiből való szabadulást jelenti – csak fokozatosan lehet haladni: az alacsonyabb rendű életformáktól a magasabb rendűek felé, az alacsonyabb rendű kasztokból a magasabb rendűek felé. Még az istenek többsége is alá van rendelve ennek a vi­lág­kör­forgásnak ( szánszara ). A karma-tan szentesítette a kasztfelosztás elvét: a jelen életben tapasztalható igazságtalanságok tulajdonképpen az előző életek gonosz cselekedeteinek visszahatásai, a végzet által meghatározott szükségszerű büntetés. A jogfosztottak, a kitaszítottak, a szenvedők – mindannyian előző életük bűneinek jogos következményeit viselik. De ha megadással fogadják sorsukat, s betartják kasztbeli kötelességeiket, akkor következő életükben brahminként, vagy akár egy felsőbbrendű szellemként is újjászülethetnek.

Az upanisádokban találkozunk a Brahman és atman – az univerzális és egyéni lélek – egységének tanával is. A Brahman ( univerzális lélek ) egy öröktől fogva létező, személytelen teremtő őselv. Sem az embert körülvevő világ látható valósága, sem az istenek létezése nem más, mint ennek az őselvnek a tapasztalati megnyilvánulási formája. A Brahman maga a világmindenség, az isteni abszolútum, mindent átható nagy lényeg – minden isten, minden ember és az összes többi teremtmény létének előfeltétele és egyúttal belső magva. Szemléletesen ábrázolja ezt az egységet a Csandogia upanisád egyik ismert részlete. Az epizódban az apa utasítja fiát, hogy hozzon egy gyümölcsöt a fügefáról, vágja szét, majd a benne talált magvak közül is hasítson egyet ketté. Ezután így szól a fiához: “ Ez a finom szubsztancia, fiam, amelyet szabad szemmel már nem is látsz, ez a fügefa lényege. Higgy nekem, gyermekem: mindennek, ami létezik, ugyanilyen finom szubsztancia a lényege. Ez a Brahman és az atman. Ez vagy te is, gyermekem ”. E filozófia gyakorlati jelentősége az egyén számára abban nyilvánult meg, hogy új, üdvösség felé vezető utat jelölt ki. Mivel minden szenvedést a tudatlanság okoz, az ember csak akkor szabadulhat meg a szenvedéstől és egyszersmind a szánszárától, ha a belső megvilágosodás erejével felismeri, hogy a benne lakozó lélek azonos a világmindenség teremtő lelkével. Ez az ismeretre jutás egyben a gyűlölet, az igazságtalanság, kapzsiság megvetésének misztikus élményét is jelenti.

Lapozás: 1 2 3 4