Vájtfül Archívum

Az úgy volt, hogy a fodrásznőmnek házasodik nyáron a fia, és szerettem volna valami nagyon hasznos ajándékot küldeni neki. Mivel ő nemigen foglalkozik Istennel, márpedig Isten alkotta a házasságot, tehát csak az ő eredeti terveinek megfelelően lehet kihozni belőle a maximumot, azt a boldogságot és hűséget, amit Isten belerejtett, hát gondoltam, egy ezzel kapcsolatos könyv jó ajándék lenne.

Már csak azért is, mert azt ugye más is elolvashatja, meg többször is elő lehet venni később is. De melyik legyen az? Ott lebegett homályosan előttem Chapman könyve, ugyanis egy munkám kapcsán foglalkoznom kellett szeretetes sorozatából a Szólóban cíművel. Tudtam, hogy van egy házaspáros is. De sose gondoltam, hogy valaha el fogom olvasni. Lehet köveket dobálni rám, de nekem nagyon nem jönnek be az ilyen címek: „Megtérés három lépésben”; „A fogyókúra négy alapszabálya”; „Megbocsátás két hét alatt”; „Hogyan legyünk fittek négy percben” stb. Lúdbőrzik tőlük a hátam. Már rakom is félre, lapozom is tovább őket. Nem hiszek az ilyen „letisztult” bölcsességekben. Márpedig Chapman könyvének alcíme: „Az öt szeretetnyelv a házasságban”. Sose vitt rá a lélek, hogy kézbe vegyem.

Annak ellenére sem, hogy nagyon jó kritikákat hallottam róla. Kritikákat? Tulajdonképpen a szó azon értelmében „kritikusan” beszélni róla senkit sem hallottam. Elfogódottan (nem elfogultan, az más!) annál inkább. Előttem van egy elvált ifiasszony, aki egyszer azt mondta: „Ha ezt előbb olvastam volna, másként alakul a házasságom…” Aztán elcsuklott a hangja.

Hogy mi vitt rá mégis az olvasásra? Arra gondoltam, nagy szégyen lenne, ha a fodrásznőm azt mondaná: „Mit gondolsz erről és erről a részről?” (Ugyanis azt fogom javasolni neki, hogy először ő olvassa el, és ha jónak találja, akkor adja tovább a fiának.) És én hebegnék a búra alatt: „Hát, az az igazság, hogy én nem is olvastam…” Tehát összeszedtem magam, és bevettem Chapman doktor tanításait, mint egy keserű orvosságot. Az én szempontomból mindkettő igaz rá: a keserű a fentebb említett békáért, amit le kellett nyelnem vele, (ezer bocsánat, hogy már megint így fakadok ki) a nagy amerikai lelkesedésért, ami mindig irritál egy-egy könyvnél, mert a „megtaláltam a szupermódszert” hurráját érzem alatta (pedig talán nincs is ott…), és orvosság volt azért, mert mindaz, amiről ír, csak gyógyíthatja az embert, efelől nincs kétségem.

Nincs olyan házasság, ami ne lehetne még jobb, a rosszak meg eleve rá vannak utalva a gyógyításra. Ez a könyv nem kozmetikáz. Nem kendőzgeti a bajt, hanem valóságos megoldást kínál. Nem módszert. Mégpedig olyat, ami minden emberi kapcsolatunkban felhasználható és felhasználandó, nem csupán a házasságban. Chapman öt szeretetnyelves sorozatában van családokról, gyerekekről, kamaszokról, egyedülállókról szóló is. Biztos vannak átfedések a munkákban, hiszen az alap, az a bizonyos öt valami (ez a szeretetnyelv kifejezés nekem nagy eszperente) mindegyikben főszerepet játszik, vagyis: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés.

Most valaki mondhatná: Ja, ezekre kell figyelni, ez a lényeg? Akkor már nem is kell elolvasnom a könyvet!

Igen is, nem is. Azért nem ilyen egyszerű a dolog. Először is kiderül a könyvből, hogy mindenkinek egyformán fontos mind, és hogy hogy lehet rájönni arra, hogy a másiknak és magunknak mi a legfontosabb, az is azért munkába kerül. Nem olyan egyértelműek a válaszok, mint ahogyan az először látszik. Ha megvannak a helyes válaszaink, még akkor is idő és gyakorlat kérdése, meg persze kitartásé is, hogy valóban tudjunk szeretetet adni, és azt helyesen adjuk, vagyis úgy, hogy a másik (akárki, nem csak házastárs) tényleg érezze és értékelje azt.

„Csodasztorik” is vannak a könyvben. Válófélben lévők, vagy 35 éve unalmas házasok „megboldogulásáról” (értitek, ugye?), vagy felboldogulás, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, egyszóval arról, hogy végre érzik azt a boldogságot, amit Isten a kezdetektől is adott volna nekik.

Néhány tanulság, amit levonhatunk:
Kis dolgokkal is nagyon el lehet szúrni akár egy egész életet is, sőt többet is, hiszen a társunké is függ tőlünk.
Kis dolgokkal is meg lehet javítani egy házasságot, ha épp azok az „apróságok” rontották el, mert tudatlanok voltunk.

Érdemes odafigyelni egy házassági lelkigondozóra, akinek több évtizednyi tapasztalat gyűlt össze a mondanivalójában, és még csak ki se kell hozzá utazni, mert kész volt leülni és lekörmölni a gyógyulás útjának esszenciáját.
Élvezetesen tud írni, az ember egy idő után már észre se veszi a tipikusan nem magyar szófordulatokat, mert csak a mondanivalót falja, hiszen magára ismer, látja fájdalmai okait, és érzi, hogy nem csak hitegetik a gyógyulás lehetőségével.

Ha tetszik, ha nem, ez már megint olyan könyv, hogy mindenkinek el kellene olvasnia! Mennyire más lenne a világ, ha legnagyobb gondjaink és igyekezetünk közé ilyesmik tartoznának: jól szeretem-e azokat, akiket szeretek? Hogyan tudnám úgy kifejezni a szeretetem, hogy a másik azt érezze, amit valójában adni akarok neki? Hogyan segítsek megtanítani másokat arra, hogy mi az, ami valóban fontos nekem, hogy ne járjanak rossz úton, ha a szeretetüket akarják éreztetni? Mik azok az erősségeim, amikkel mások felé tudok szolgálni, amiket Isten éppen bennem helyezett el pontosan azért, hogy öröm lehessek mások életében? Stb.

Pálhegyi Feri bácsi (be kell őt mutatni bárkinek is?) azt írja az utószóban: „A könyvben olvasható esetleírások, de bármelyikünk személyes tapasztalatai is, könnyen meggyőznek arról, hogy a házasságokban oly gyakori kommunikációs zavarok megoldásának ‘kulcsa’ került birtokunkba ezzel a könyvvel.” Ez igen! És egy ilyen nagy hazai tekintély vélekedik így a könyvről! Hinnünk kell neki, és én hiszek is, mert olvastam… De még egy nagyon fontos dolgot ír ugyanitt: „Kapcsolataink betegségének valódi kórokozója mindannyiunk szívében benne van születésünk óta: az önzés. A házasságban tüneteket a szerelmi érzések elmúlása (ez egyébként Chapman doktor szerint két év) után produkál. Legfontosabb ebből kigyógyulnunk.” És ezt is hiszem, és el is hiszem. Elhiszem, mert olvastam a könyvet, és tudom, hogy Chapman doktorhoz olyan házaspárok jöttek, ahol legalább az egyik fél gyógyítani akarta a házasságukat, nem pedig olyanok, akik mindketten(!) csak kihasználni akarták a másikat, azok ugyanis nem mennek házassági lelkigondozóhoz. És hiszem, mert olvastam a Bibliát is, és tudom, hogy nem azért kell tennünk valamit, hogy önzők legyünk, hanem azért kell nagyon sokat tennünk, hogy ne legyünk azok. Isten törvényét betöltve azon munkálkodni a házasságban, hogy a másikat boldoggá tegyük, nem pedig azon görcsölni, hogy mi mit veszíthetünk, nekünk hogy jó, hogy kényelmes, hogy kifizetődő, élni azt, hogy mi vagyunk a másikért, nem ő értünk, nos, ez az, amihez Istent és a jézusi lelkületet kell magunkba fogadni. Igaz, hogy így kiegyensúlyozottak leszünk, megelégedettek, szeretni tudók, szolgálni készek, és mutogatnak ránk az emberek: „Odanézzetek, egy boldog házasság!”

Ez a könyv üdvösséget nem ad, de mindenképp segít azoknak, akik a házasságukban boldogan szeretnének élni, míg az ásó, kapa, nagyharang, tudjátok… És nem a bíró…

Szommer Hajnalka