Vájtfül Archívum

Hol van most a te Istened? – kérdik gyakran hitetlen rokonaink, barátaink – amikor csőstől jönnek a gondok. A válasz egyszerű. Gondjaik, problémáik a hitetleneknek is vannak, de ők nem tudják, kihez folyamodjanak megoldásért. Milyen nagy kincs az, hogy mi tudjuk!

Fenyegetőzni szoktak néha ezzel a nem túl szépen hangzó mondással: „Na, majd akkor megtanulja, hol lakik az Úristen!” Nos, ha eddig nem is tudtam volna, hol keressem Őt, idén tavasszal bizonyára megtanulom.

Már régebben is küszködtem porckorong-problémával, de akkor műtét nélkül sikerült megbirkózni vele. Most éreztem, hogy ez bizony gorombább, mint eddig, a bal lábamat már egyáltalán nem tudtam használni. Minden perc fájdalmas volt. Akár megpróbáltam mozdulatlanul feküdni, akár testhelyzetet változtattam, deréktól lefelé sokszor bírhatatlan fájdalom szántott végig rajtam. Hogy komoly oka volt a fájdalmaimnak, és nem csak hisztiztem, azt később az orvosi vélemény is igazolta. „Hatalmas kiszakadt porckorongsérv” - állt az ambuláns lapomon, amivel a klinika idegsebészeti osztályára felvettek, hogy másnap reggel megműtsenek.

De egyelőre még otthon feküdtem, és mikor a fájdalmat már nem tudtam csendben tűrni, jajszavak helyett ez a suttogás szakadt fel belőlem: „Istenem!” Vagy máskor: „Uram, Jézus!” Időnként azért ennél hosszabb imádságot is képes voltam mondani. És Isten nem maradt távol! Bár a testemet fájdalom szaggatta, a lelkemben szétáradt jelenlétének békessége és öröme. Együtt lehettem Vele, aki fölötte áll minden fájdalomnak, kétségbeesésnek, és engem is fölül tudott emelni rajta!

Hogy milyen csodás ajándék birtokában vagyok, arra mégis a klinikán döbbentem rá igazán. A betegszobák ajtaja nyitva állt, ezért időnként jól hallottuk, mi történik a másik kórtermekben. Időről-időre felhangzott egy női hang elkínzott, fájdalmas kiáltása: „Anyukám!… Apukám!… segítsen valaki… segítség!” Annyira megsajnáltam ezt az asszonyt! Az orvosi gondoskodáson, nővéreken kívül nyilván szüksége lett volna még valakire, aki ismeri, megérti, mellette van, esetleg fogja a kezét. Akkor értettem meg, milyen nagy kincs, hogy én olyan Valakit tudok segítségül hívni, akinek van hatalma segíteni rajtam. Mellettem van éjjel-nappal, fogja a kezemet. De neki talán soha senki nem beszélt Jézusról, hogy segítségül hívhatta volna Őt!

Magamban azonnal hálát adtam Istennek szüleimért. Ők tanítottak meg arra, hogy Isten él, és válaszol a kéréseinkre. Édesanyámtól hallhattam először arról is, „hol lakik Isten”. Ő mondta el, hogy Jézus tisztára mossa bűnös szívemet, ha kérem. Akkor találkozhatok, és együtt lehetek Vele. Hát így kaphattam én most is segítséget a mennyből!

Gondolataim aztán továbbröppentek, és mint szülő kezdtem azon töprengeni: vajon gyermekeink is magukkal viszik-e majd ezt a felbecsülhetetlen útravalót? Hiszen nekik elsősorban tőlünk - akik kisbaba koruktól legközelebb álltunk hozzájuk - kell meghallaniuk a jó hírt.

Bár nem volt módom a kiáltásaiból „megismert” asszonnyal beszélgetnem, az ő fájdalmas segítségkérése mégis ráirányította figyelmemet arra a sok emberre, akik testi vagy lelki kínokban szenvednek, de nem tudják, kit kellene segítségül hívniuk, és nem tudják, hol lakik Isten. Nem is gondolják, hogy Vele egyáltalán lehetséges találkozni!

Pál apostol bátor tanúságtételre biztatja a Krisztusban hívőket, és ő is felteszi a kérdést, hogy az emberek „…hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? És hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? És hogyan hallanának róla prédikáló nélkül?” (Róma 10:14).

Mellettünk, körülöttünk sokaknak van szüksége arra, hogy Istent segítségül hívhassa. De csak akkor tudják ezt megtenni, ha mi elmondjuk, kit szoktunk hívni, és „hol lakik Ő”, vagyis hogyan találkozhatnak vele.

(Lydia magazin 2003/2 szám. Lydia@freemail.hu)

Rozgonyiné Krajcsír Sarolta