Vájtfül Archívum

Németország, Boxberg-Gotha, 2005. augusztus 4-7.

Újabb nyár, újabb Freakstock, amit természetesen idén sem hagyhattunk ki. Kis csapatunk elszántan indult neki a fél napos útnak, hogy a Gotha melletti Boxbergben részt vegyen Európa egyik legnagyobb keresztény zenei fesztiválján. Bár előzetesen a fellépők listáján nem sok ismerős nevet találtunk, de bíztunk benne, hogy mindannyian találunk az ízlésünknek megfelelő csapatokat.

Az elmúlt évekkel ellentétben idén nem lehetett a fesztiválnak helyet adó lóversenypályára már egy nappal a kezdés előtt, azaz szerdán bemenni, így mi is csak csütörtök hajnalban indultunk. Éppen ezért eléggé meglepett amikor még szerda este jött egy telefonhívás két magyartól - akik vonattal indultak neki az útnak -, kérdezve hogy mikor jövünk, mert ők már ott is vannak! Ezúton is elismerésem a kitartásukért, hogy a fárasztó és nem mellékesen igen drága vonat utat bevállalták a fesztivál kedvéért, no meg köszönet, hogy a másnap érkező magyaroknak foglaltak sátorhelyet. Különösebb izgalmak nélküli autózás után csütörtök dél körül már mi is ott voltunk, mint kiderült tényleg csak akkor nyitották a kapukat, igaz elszánt vonatos társainkat már beengedték előző este.

A sátor felállítását követő terepszemlében gyorsan kiderült, hogy nem sokat változott a fesztivál tavaly óta. A zenei helyszínek is mind maradtak a régiek: a Nagyszínpad az ismertebb, inkább populárisabb zenét játszó csapatoknak adott helyet; a Marquee sátorban a keményebb muzsikák hívei gyűlhettek össze; a Rocket Club nevű körsátorban hip-hop és D&B rajongók érezhették otthon magukat, míg a CoffeZeltben inkább akusztikus produkciókra került sor. Az elmúlt évek tapasztalatai és a programfüzet böngészése után már éreztük, hogy nekünk ezúttal is a Marquee lesz a törzshelyünk. Érdekes módon egyébként úgy tűnt, hogy idén a különböző core zenék a divatosak, legalábbis a programfüzet tele volt ilyen stílus-meghatározással. A hardcore, postcore vagy skacore még nem lepett meg annyira, de egész különös besorolásokkal is találkoztunk, úgy mint például weirdocore vagy worshipcore… Sőt tulajdonképpen mindegy volt milyen zenét játszott az adott csapat, mert ha például a core zenékre nem igazán jellemző lassabb muzsikát játszott valaki, akkor a slowcore megjegyzést írták a nevük mellé…

Ennyi bevezető után ideje rátérni az első esti koncertekre. Természetesen a Marquee sátorba néztünk be először, ahol a cseh Goro nevű postcore csapat kezdett. Meglehetősen elborult zenét játszottak, kicsit hasonlított a Mewithoutyoura, bár azért utóbbiak sokkal jobbak, s itt az ének sem tetszett annyira. Utánuk a sátor-szomszédunk, a Pistis In Him Alone jött, akik lendületes hardcore zenéjükkel a közönséget is igen megmozgatták. Az egyértelműen spirit filled csapat leginkább a Selfmindeadre vagy a a Figure Fourra hasonlított. A core muzsikánál maradva skacore következett a holland Fort Knox Amsterdam előadásában. Bár a ska egyik kedvenc stílusom, a fúvósok nélkül felálló FKA kevésbé nyerte el a tetszésemet, igaz a jelen lévő magyarok közül többen is elismerően nyilatkoztak róluk a koncert után. Nekem mégis inkább az őket követő olasz AIM jött be, mely hasonlóan az első zenekarhoz igen elborult postcore-ban nyomult. Külön érdemes megemlíteni a csapat mozgását, mely igen furcsa és vicces volt… Engem eléggé megfogott az általuk játszott súlyos zene, viszont a többi magyar inkább csak fanyalgott, sőt többen tüntetőleg el is vonultak a bérelt első sorunkból J De milyen unalmas is lenne a világ, ha mindenkinek ugyanolyan zene jönne be? A milánói csapat után még a Jetsetready is fellépet, azonban mivel őket már kétszer láttam, de egyszer sem nyerte el a tetszésemet, így kihagytam a koncertjüket és elmentem kipihenni magam másnapra.

Köszönhetően a frissen vásárolt új sátramnak és hálózsákomnak nem fenyegetett az a veszély, hogy éjjel megint szétfagyok, hasonlóan az előző évekhez. Így bár a nyár leghidegebb hétvégéjére esett az idei FS, mégis kialudva ébredhettem reggel. Mivel azonban továbbra sem tudott tőlünk senki németül így nappal nem sok értelmeset tudtunk csinálni, mert bár szemináriumok, előadások sokasága volt, de nem sokat értettünk volna belőle. Sor került azonban pár kellemes meglepetésre. Éppen a pólókat néztük az egyik árusnál amikor hirtelen ismeretlen magyar hang ütötte meg a fülemet. Két srác volt, akikről mint kiderült rokonlátogatáson vannak Németországban, s ennek köszönhetően jutottak ki a fesztiválra. Egyikőjük később a színpadról is bejelentette, hogy ha vannak magyarok még, jelentkezzenek nála. Bár ekkor már tényleg nem számítottam rá, hogy újabb magyarokkal találkozunk, de meglepetésemre odajött egy szlovákiai magyar lány, sőt másnap még találkoztunk még egy hazai sráccal. Így tudomásom szerint az eddigi legtöbb magyar volt a fesztiválon, számszerint pont egy tucatnyian, ráadásul úgy, hogy az egyik legelszántabb koncertre járó társaság ezúttal nem jött a Freakstockra. Az egy tucat így sem valami sok, bíztatok mindenkit, hogy jövőre ő is gyarapítsa a Magyarországról érkezettek számát!

Borongós, esős időben érkezett el az este, amikor is végre elkezdődtek a második napi koncertek. Elsőként hova máshova, mint a Marquee sátorba tértem be, ahol egy német banda, a Trust korrekt heavy metál zenéjét hallgattam meg. Utána a Nagyszínpadon néztem bele az A Red Season Shade nevű francia emo csapat előadásába. Igazi lassú, szétfolyós emo volt, itt tényleg nehéz lett volna hozzátenni a core jelzőt, mert nagyon távol állt az emocore-tól. Jellemző, hogy az egyik gitáros hegedűvonóval nyűtte a hangszerét… Mindössze pár számot maradtam, de hogy mit csináltam a Seeker’s Planetig hátralévő másfél órában, az így utólag némi fejtörést okoz számomra. Nem kell rosszra gondolni, nem voltam annyira részeg, hogy ne emlékezzek, de a programfüzetet böngészve egy ismerős nevet sem látok, akiket megnéztem volna. Kihagytam a Nagyszínpadon a dán Capsite-ot (retrorock), csakúgy mint a Marquee-ban az egyaránt német Snakebreak 9-t (new metal) és a Napoleont (weirdcore). Az még biztosabb, hogy a Rocket Club közelébe sem mentem, hiszen a Jedidjah Clan vagy a Mek Mc nevű hip-hop alakulatok pláne nem hoztak lázba. Végülis mindegy, hogy mit csináltam, lényeg, hogy a horvát Seeker’s Planet kezdésére már a Nagyszínpad előtt voltam újra, bízva benne, hogy ismét fergeteges ska-partira kerül sor. Nem is kellett csalódnom, csakúgy mint az előző két Freakstockomon, ezúttal is ők teremtették meg az egyik leghangulatosabb koncertet. Féltem is, hogy izomlázam lesz a sok ugrálástól, de úgy látszik annyira még nem jöttem ki a formából, hogy megártottak volna a koncert alatti tornagyakorlatok. A Seekers után még benéztem a Bloodwork nevű brit death metal csapatra a Marquee-ba, de hamarosan inkább a sátrak felé vettem irányomat újabb pihenőre.

A szombatot már délelőtt is koncerttel terveztem kezdeni, mivel a programfüzet szerint kedvenc sátrunkban a God’s Own nevű hamburgi punkrock csapat játszott. A meglepő időpont annak volt betudható, hogy ez tulajdonképpen nem hagyományos koncertnek, hanem kifejezetten dicsőítésnek volt meghirdetve. Péntek és szombat délelőtt ugyanis a legkülönfélébb stílusú dicsőítésekre került sor az akusztikustól kezdve a rock/funkon át az említett punkrockig. A hamburgi csapat ha nem is volt egy kőkemény tarajos banda, de azért valóban hasonlított a punkra a zenéjük, és a dicsőítés jelleg is teljes mértékben illett az előadásra. A nap többi része a szokásos unalommal telt, így megváltásként ért az esti koncertek kezdete. A Marquee-ban a The Locals kezdett. A német punk banda kevésbé nyerte el a tetszésemet, de az őket követő Jumbojet hez képest csak dicsérni tudnám őket. Ez utóbbi csapat ugyanis a stílusuk meghatározásához (weirdocore) híven tényleg furcsa volt, külön érdemes kiemelni énekesnőjüket, aki a színházi pályát is kipróbálhatná, engem viszont a sikítása inkább csak irritált, így egy idő után elmenekültem a sátorból. A CoffeZelt felé vettem utamat, ahol nem más, mint Neal Morse készülődött a színpadra. Odaérkezésemkor már tömve volt a sátor, de szerencsére sikerült előrefurakodnom magam, hogy minél közelebbről hallhassam a progresszív muzsika egyik legkiválóbb képviselőjét. Neal Morse és csapata közös imával kezdte az estet, majd a Spock’s Beard ex-frontembere a Bibliából is felolvasott a közönségnek, megtoldva néhány saját gondolatával. Hamarosan pedig sorra hangzottak fel ismert dalai, melyek hallgatásába igencsak belemerültem, így teljes egészében lekéstem a Taking Namest. Hamarosan otthagytam Nealt, benéztem néhány szám erejéig a Nagyszínpadra, ahol a The Violet Burning játszott, majd a nagy hideg miatt a Marquee-ba tértem újra. Itt egy előre be nem jelentett banda kezdett játszani, a floridai Burden of a Day. Körülbelül négy-öt számot adtak le, amikor jött a belga For the Day of Redemption. A hardcore estet és tulajdonképpen az egész fesztivált pedig az utóbbi időkben egyre ismertebbé váló német Opposition of One zárta le. No itt aztán tényleg volt minden. Pogó, karate, mosh, circle pit, bofy surf, de legfőképpen igazi spirit filled hardcore, a végén Awesome God feldolgozással.

Jó volt, szép volt, jövőre újra megyünk.

Rencsényi Áron