Quo vadis Európa?
2005. június 15. | Mindennapi kereszténység„Eddig valamennyi világbirodalom bukását az erkölcsi hanyatlás előzte meg”. Ez a megfogalmazás, tőlem mérvadóbb, szakértők, történészek szájából hangzott el. Az idézetet, ha úgy tetszik meg is fordíthatjuk: Az erkölcsi hanyatlás, akár a legszilárdabb birodalmat is alááshatja.
Miért érdekel ez minket, és egyáltalán milyen birodalomról, beszélhetünk napjainkban? Pontosan arra a birodalomra gondolok, amelybe mostanság olyan nagy vehemenciával igyekszik mindenki bejutni. Az Európai Unióról van szó természetesen. Nincs szándékomban az Unió geo-politikai és gazdasági indokoltságát elvitatni, de ha az erkölcsi értékeket mérlegeljük, akkor nem nagy jövőt jósolhatunk neki.
Elég, ha párhuzamot vonunk az Európai Unió és az Egyesült Államok (USA) között. Az USA elnöke beiktatásakor, még napjainkban is a Bibliára helyezett kézzel teszi le az esküt. Megkérdőjelezhetjük persze, mi maradt meg a kezdeti keresztény elvekből, de el kell ismernünk, hogy ők - annakidején, - legalább jól kezdték.
Ezzel szemben az Európai Unióban eleve elhatárolják magukat a hasonló értékektől. Chirac, francia elnök, nemrég nyíltan kijelentette: Hallani sem akar olyan uniós alapokmányról, amiben Isten neve szerepel! Mint monda, az unióban máris tízmillió muzulmán él, értelmetlen tehát keresztény elvekhez ragaszkodnunk. Ennyi maradt tehát a keresztény Európából a 21. századnak!
Amikor erkölcsi romlásról beszélünk, nem kell feltétlenül szexuál-etikai dimenzióban gondolkodnunk, de tény, hogy e téren van mit felülvizsgálnunk. Elég, ha a homoszexuálisok „házasságára” és a sok országban már legalizált élettársi kapcsolatokra gondolunk.
Ennek egyenes következménye az, hogy az Unió évek óta képtelen tető alá hozni egy családvédelmi bizottságot, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem tudják megfogalmazni, mi a család. A régi – sokak szerint, ma már elavultnak számító - családmodell, vagyis a férfi és a nő házassága, valamint az abból származó gyerekek, már a múlté. Ha viszont az előbb említett modellből kilépünk, se, vége se hossza a spekulációknak. Ma már gyakorlatilag értelmetlen dolog hagyományos értelemben vett családról beszélni, szilárd család nélkül viszont erős társadalom sincs.
Voltak persze próbálkozások a bibliai családi forma kikerülésére. Egyik jellemző eset a berlini kommuna néven ismerté vált hippi csoportosulás, a múlt század hatvanas éveiben. Annakidején a sajtó is sokat cikkezett erről. Mint írták, ezek a fiatalok, virágos ruhában, a szeretet és a béke letéteményesei, immáron felfedezték a házasság alternatíváját. Az egész dolog lényege az volt, hogy nincs semmi magántulajdonban, beleértve a feleséget, férjet és gyerekeket is. A kommuna két évig sem bizonyult életképesnek. Evvel mintegy bizonyítva, hogy Isten tökéletes tervét nem lehet meghamisítani.
Tavaly nyáron felkeresett egy fiatal barátom és lehangoltan közölte velem, szakított barátnőjével, akivel tíz évig élt együtt. Most éppen várakozó állapotban van. Amíg beszélt, végignéztem rajta. Jóképű fiatalember, alig múlt harminc éves, jó állása, fizetése, és kocsija van. Csak éppen nem tud mit kezdeni magával. Ha szavaival nem is mondta ki, a homlokára volt írva a gondolata. Még egy-két ilyen „kapcsolat” és azután mi lesz?
Mivel egyúttal a véleményemet is kikérte, hát megmondtam: „Egy alapnélküli háznak, mi más lehetett a sorsa, mint hogy összedőlt? Mi volt a ti kapcsolatotok alapja - tettem fel a kérdést -. egy keresztény Istenfélelemben kötött házasság, vagy egy afféle, ahogy esik, úgy puffan közösség? Hát most puffant, persze nem, úgy ahogy elképzelted! De van egy jó hírem is. Isten nem vetett el, Ő továbbra is szeret, és ha Isten ezt teszi, nekem sincs jogom téged elítélni. Viszont ha már így állsz, legalább vond le a tanulságot eddigi életedből és kezd újra, de most már Isten segítségével”.
Ki kell emelnünk az abortusz kérdését is. A tömegtájékoztatási eszközökben időnként még most is gyakran emlegetik annak a tizenéves kislány botránnyá fajult abortusz ügyét, amiről annak idején ország világ beszélt. A közvélemény egy része, felháborodott azon, hogy egy lelkész megkísérelte lebeszélni a lányt az abortuszról. Később a lány, illetve annak szülei perre vitték az ügyet, a lelkésszel szemben, aki tettével állítólag zaklatta a lányt. Szerintük ugyanis ez beavatkozás a magánéletükbe, korlátozta őket, törvény adta jogaik gyakorlásában. Később a lelkészt el is ítélték. Hallottam a rádióban a vádat képviselő jogász diadalittas nyilatkozatát. Mint mondta, elsősorban az volt a célja, hogy az ügy példaértékű legyen. Máskor jól gondolja meg magát az, aki ilyen ügyekbe beleüti az orrát.
El kell ismernünk, az ügyvéd úr remek munkát végzett, és az eset valóban példaértékű. Nem tudok ugyanis arról, hogy, Magyarországon, ez idáig bárki is jogerősen el lett volna ítélve, a miatt, mert életet akart menteni!
Az euthanáziát – amit kegyes halálnak is szokás nevezni - lassan az egész „civilizált” világban jóváhagyják már. Itt-ott hallatszanak még tiltakozások, de ha azok alábbhagynak, szép csendben mindenütt megszavazzák.
Szabjuk tehát az emberi életet, elején és a végén is. Tesszük mindezt ezt olyan kurázsival, mintha mi lennénk maga a Teremtő. Ki tudná megjósolni, hol lesz ennek a vége? A rend kedvéért, még (egyelőre) elítéljük Hitlert, aki gázkamrába küldte az elmebetegeket, és persze, barbároknak nevezzük az ókori görögöket is, amiért az életképtelennek vélt csecsemőket a Tajgetoszba dobták.
A szexuális elferdüléseket újabban másságnak „illik” nevezni. Ennek kapcsán, nagy port vert fel az a Terry Black névre hallgató előadóművész esete, aki mellesleg transzvesztita. Mire a gyámhatóság észbekapott, már örökbe vett egy kisfiút. Utána már hiába próbálkoztak megakadályozni, a joghézagok jóvoltából igyekezetük kútba esett.
Ami engem ezzel kapcsolatban legjobban megdöbbentett egy tévé műsor volt, ahol erről szó esett. A műsorvezető felháborodottan tette fel a kérdést: Miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálni? Talán az a baj, hogy művész úr netalán homoszexuálisnak neveli a fiút? Na és, ha azt teszi, akkor mi lesz? Ez tehát napjainkban a másság!
Sorolhatnánk a negatív példákat a végtelenségig, de nem ez az elsődleges célunk. Hol a kiút? Látjuk-e a sötét alagút végén a fényt?
A kiutat, magától értetődően Isten igéjében kell keresnünk: „…De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem”. (Róma 5: 20/b)
Ha Jézus Krisztus, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, (Zsidók 13: 8), akkor Ő ma is cselekedhet, bármennyire kilátástalan is a helyzet. Ami Európa jövőjét illeti, az igazi kérdés az, mire vagyunk mi készek?
Nekem nagyon tetszenek Jézus egyszerű példázatai a sóról és a világosságról. A fénynek nincsen szüksége önreklámozásra, az egyszerűen csak világít. A só sem kiabál én só vagyok , hanem betölti hívatását. Ne azzal törődjünk tehát, hogy mennyire sötét és íztelen a világ, hanem azzal, hogy mi keresztények elvégezzük-e a ránk bízott feladatot?
Nemrég egy keresztény imacsoport vezetőjét egy tévériportban provokálták „Milliónyi keresztény imádkozik, világszerte, és mégis annyi nyomorúság van ezen a földön”- így a riporter. A riportalany röviden csak ennyit válaszolt: „Igen, sok nyomorúság van, de képzelje csak el, mennyi lenne akkor, ha nem imádkoznánk!”
Vegyünk példát elődeinktől. Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor és neves igehirdető, éppen abban az időben volt a legaktívabb, amikor a keresztényeket zaklatták hitük miatt, sőt gyakran fizikailag is bántalmazták. Egy alkalommal, amikor Kiss professzort beidézték a rendőrségre, kigúnyolták: Mit akarnak maguk, maroknyi keresztények, azt hiszik, meg tudják változtatni a világot?- kérdezték ironikusan. Testvérünk, így válaszolt: „Igen, mi vagyunk az a maroknyi só, ami tartósítja ezt a romlott világot. Nélkülünk megbüdösödne ez az ország!”
Mondanom sem kell, hogy Kiss professzort csak nemzetközi tekintélye mentette meg a komolyabb következményektől.
Lépjünk át a kicsinyes, szűk látókörű felekezeti határokon és imáinkban egyesüljünk minden olyan kereszténnyel, aki kész áldozatot hozni ezért az ügyért.
Európa Isten kezében van, de sorsát a keresztények imája fogja meghatározni. Ne feledjük: nincs olyan sötét éjszaka, ahol ne lehetne fényt gyújtani!
Arnold Ernő