Vájtfül Archívum

Szeretem C. S. Lewis könyveit. Nevezzen gyerekesnek, aki akar, szeretem a meséket, a sárkányokat, királykisasszonyokat és hercegeket, az óperenciás tengeren túli üveghegy titkait, a „jó tett helyébe jót” ígérő éhes kisegereket és hangyácskákat. Nem kezdek el közben azon gyötrődni, hogy éltek-e valaha hétfejű lények, találtak-e a tudósok hasonló dínómaradványokat stb. Ami mese, az mese.

Mégis minden mese igaz. Nem csupán az ártatlan és hiszékeny gyermekszívekben. A mesék mindig szólnak valamiről. Bemutatnak vagy tanítanak valamit. A jó és a rossz mesék is. Valami fontosat, és ez az igazságtartalmuk. Igazságról, hamisságról, jutalomról, büntetésről, szeretetről, gyűlöletről, jóságról és gonoszságról szólnak, bátorságról, gyávaságról, szépségről és csúnyaságról, szegénységről, gazdagságról. Rólunk és a világról. Tévúton indul, aki a mesékből azt tanulja meg, hogy az oroszlánok beszélnek, hogy van repülő szőnyeg, vagy éppen varázslatokat igyekszik ellesni a szereplőktől. Rossz úton jár. A mese mindig tanít valamiről, a rosszabb mesék silányabb dolgokról, a jók rácsodálkoztató, követendő értékekről.

C. S. Lewis jó meséket ír. Aki olvasott tőle a ruhásszekrényről, amiben a bundákat széthúzva nem a szekrény kemény, sötét deszkáit, hanem egy csillogó hóval fedett különös ország bejáratát pillanthatja meg az ember, csalódni fog, ha akár a világ összes szekrényét megvizsgálja is. De aki érti, mit jelent a mese, nem kiált Lewisra kígyót-békát, amiért faunokról és egyszarvúakról ír, sőt, még az sem kizárt, hogy képes lesz jobban megérteni az Úr Jézus végtelen szeretetből fakadó áldozatát, amit értünk hozott. Persze nem minden művében kell beazonosítgatnunk a sátánt, az Úr Jézust és a Szentlelket, a mennyországot és a poklot. Ez a műve sem szól egyikről sem.

(Mégsem fogom soha elfelejteni a főhős egy istennel való találkozását. A végtelen erőt, a végtelen szépséget, a végtelen szelídséget, a végtelen félelmetességet, amit egyszerre jelentett számára az isten. Amint elolvastam, máris ott vibrált bennem a kérdés: ilyen lesz-e a találkozás a mi Istenünkkel, az egyetlennel? Ilyennek képzelte-e Lewis? És amikor találkozott vele, ilyennek látta-e? De félreértés ne essék: a könyv még véletlenül sem erről szól. De volt még egy mondat, aminek elolvasásakor önkéntelenül is az igazi Istenre kellett gondolnom. Az istenek elé induló főhősnek azt mondják, egyre ne számítson az isteneknél: igazságra. Tovább kellene mesélnem az eseményeket, hogy kiderüljön, miért ragadt meg bennem annyira ez a mondat. Inkább olvassa el, aki kíváncsi rá! Nem fogja megbánni.)

A „Míg arcunk nem lesz” is mese. Ne vegye a kezébe, aki képtelen meseként olvasni! Botránkoztatónak fogja találni benne az isteneket, a „bálványokat”, az áldozatokat, a házas életet. Még tán el is égeti, cafatokra is tépi. Azokra gondolok, akik ördögöt kiáltanak Tolkien Gyűrűk urára, mert annyira elszakadtak a mesétől, hogy képtelenek elhinni a szerzőnek magának is az előszóban, hogy mesét írt, és még véletlenül sem allegorizált, mert utálja az allegória minden formáját. Tolkien nagy barátja, Lewis nem is ilyen kis szemérmes, ő bátran használja tanításra meséit. Persze nem többistenhitet tanít, még akkor sem, ha létező ősi mitológiára épít gyönyörűen, titokzatosan. Istenek és félistenek, emberek és rabszolgák, papok és papnők, alvilág és szerelem, tisztaság és szeretet, önzés és önfeláldozás testen túli szövedéke ez az ősi mese. Közben magunkról tudunk meg dolgokat, saját önzésünkkel szembesülünk. Lewis magával ragadó stílusa pedig letehetetlenné teszi a könyvet. Nagy irodalmár volt, és nagy mesemondó. Hogyne lett volna, ha mindig éppen azzal a mondattal fejezi be az egyes fejezeteket, amire az olvasó – aki már éjjel 11-kor eltervezte, hogy csak még ezt a fejezetet olvassa végig elalvás előtt – szívdobogva önkéntelenül is a következő lap után nyúl, mert úgy érzi, egy szemhunyásnyit se tud aludni, ha nem tudja meg, hogyan folytatódik a történet. Gyönyörű mese. Tilos előreolvasni! Lewis olyan tökéletesen fölépítette.

Aki olvassa, magának olvassa, semmiképpen sem gyerekmese kategória! Felnőtteknek szól. És amikor a szerző istent ír, ne akarjon mindenképp a mindenható Istenre asszociálni, mert Lewisnak ez nem teológiai fejtegetése! Vannak olyan könyvei is, jó szívvel ajánlható bármelyik, mert kevés nála alaposabban és logikusabban érvelő, kifejtő szerzőt hordott hátán öreg földünk, akár az imádságról ír, akár a csodákról, a szenvedésről és örömről.

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, a „Míg arcunk nem lesz” nem ebbe a sorba tartozik. Inkább Narnia krónikái állnak hozzá közelebb, csak felnőtt fejjel gondolkodva. Aki ismeri a mitológiai alapsztorit, annak nem lesz olyan izgalmas az eseménysor, mint a hozzám hasonlóan mitológiai tudatlanságban élőknek, akik végigizgulják a főhőssel – azonosulva vele vagy éppen bíráskodva fölötte – saját, családja és népe sorsát, döntéseinek helyességét és bűnösségét.

S hogy mit jelent a cím? Nos, én csak a végén jöttem rá. A legeslegvégén. És elámultam. Ennyit mondhatok.

Szommer Hajnalka