Vájtfül Archívum

Néhány évvel ezelőtt, egy felekezetektől független imahéten, éppen az én csoportomba került egy olyan személy, akinek egyházáról nem volt éppen jó véleményem. Amikor azután a testvér mellém ült és elkezdett imádkozni értem, szégyenemben azt sem tudtam mitévő legyek. Mindenesetre, életre szóló lecke volt számomra. Miért olyan nehéz elfogadnunk azokat testvéreinknek, akikért Jézus ugyanúgy ontotta vérét a keresztfán, mint miérettünk?

Ekkor megszólalt János: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űz ki ördögöket, de megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk együtt.” Jézus azonban ezt mondta neki: „Ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.” (Luk 9,49-50) Jézusnak nem mással, mint Jánossal - a szeretett tanítvánnyal - (Jn 13,23) volt vitája egy egészen szokatlan ügyben.

Az igerészből nem láthatjuk, hogy az a valaki, akiről János beszél ki volt? Akár Keresztelő János tanítványa is lehetett, esetleg a szélesebb értelemben vett tanítvány, pl. a hetvenkettő (Luk 10,1) egyike, vagy csak egy magányos követője Jézusnak? Nem is az volt a fontos. A lényeg az, hogy az a valaki, egyszerre útban lett a tanítványoknak. Annak a valakinek még neve sem volt, vagy ha tudták is, említésre sem méltatták. Mint ahogyan azt sem, hogy az Jézus nevében ördögöket űzött. Mi több János még azt sem vitatja el, hogy az a valaki Jézus követője. Az igazi probléma: NEM VELÜK EGYÜTT követi Jézust!

Máris látom magam, amint az utcán sétálva, meglátok egy plakátot, reklámot vagy egy szórólapot, amit valaki más nyomott a kezembe (vannak persze szélsőségesek is, de most nem azokkal foglalkoznék), és azonnal elém tornyosulnak az illető misszionárius (vagy felekezet) valamennyi bűne, tévedése. A nélkül, persze, hogy alaposabban utánanéznék a dolgoknak. Egyik ezért, a másik azért nem szimpatikus, hibát mindenkiben találok, de egyikre sem mondhatom, hogy nem követi Jézust. Nem érdekelnek az elért eredményeik, hányan menekültek meg szolgálatán keresztül a kárhozattól, hanem csak egy dolog: nincs itt velünk együtt! Érthetőbben kifejezve, az illető személy (egyház) nem a mi kiskirályságunkat építi, hanem Istenét!

Mondhatnánk, íme a 21. század kereszténységének kórképe, de ilyesmi mindig is volt, és amint a bibliai példából is, láthatjuk a probléma ott volt már a tizenkét tanítvány életében is . „De mi eltiltottuk…” - mondotta a szeretett tanítvány nagy büszkén, és talán már várta is Jézus vállveregetését, dicséretét: Ez aztán egy igazi tanítvány, aki ki áll mellettem! - gondolhatta János.

Ki hatalmazott fel minket arra, hogy bárkinek megtiltsuk a munkálkodást? Arról nem is szólva, hogy Isten igéje arra tanít bennünket, hogy akik az igehirdetésben fáradoznak, azok kétszeres megbecsülésben részesüljenek (1Tim 5,17). És itt szó sem lehet kicsinyes felekezeti érdekekről. Jézus arra tanít bennünket, hogy még az ellenségeinkért is imádkozzunk (Mt 5,44). Pál pedig még arra is ügyelt, hogy ténykedésével ne keresztezze mások missziómunkáját (Róm 15,20). Mozgalmunkat is érte már számos támadás, áskálódás, a múltban és a jelenben is. Elég, ha azokból egyet emelek ki.

Az eset a nyolcvanas években történt, amikor is Jugoszláviában megszervezték az „Evangéliumot minden otthonba” nevű, felekezeteken kívüli akciót. Mivel a többnemzetiségű Vajdaságban különböző nyelvű irodalomra volt szükség, a szervezők külföldről kértek segítséget. Meg is jött a válaszlevél, aminek tartalmát alig akartam elhinni, és így szólt: Hajlandóak vagyunk segíteni, de csak azzal a feltétellel, ha elhatároljátok magatokat a pünkösdi-karizmatikus irányzatoktól!

Ilyen és hasonló hozzáállással találkozhatunk akár naponta is. A kereszténység szégyene és sikertelenségének egyik okozója a széthúzás, egymás munkájának aláásása.

Eltiltani, bezárni, lehetetlenné tenni, azt, aki nincs mellettünk! Ilyesmit diktál a még bennünk szunnyadó ó ember. És mi volt erre Jézus válasza? „Ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.” - mondta ez esetben.

„Tüzet az égből” (Luk 9,54) arra, aki szembe mer velünk szegülni! Ez volt a tanítványok és gyakran a mi hozzáállásunk is. „De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.” (Luk 9,55.) Mennyivel másképp vélekedett erről a kérdésről Pál apostol is, amikor így írt a Filippibeliekhez: „Némelyek ugyan irigységből és versengésből, de mások jóakaratból hirdetik a Krisztust, ezek szeretetből, mert tudják, hogy az evangélium védelmére rendeltettem, azok pedig számításból, nem tiszta lélekkel hirdetik a Krisztust, mert azt hiszik, hogy gyötrelmet okoznak nekem fogságomban. Mert miről van szó? Egyedül arról, hogy bármelyik módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok.” (Fil 1,15-18).

Ezekből az igékből nyilvánvaló, hogy Pál még a téves motivációból végzett munkát (igehirdetést) is értékelte, mert jól tudta csak ez a hozzáállás egyeztethető össze a krisztusi szeretettel.

Keresztény (földi) életünk egyetlen célja az, hogy Jézus Krisztus örömüzenetét átadjuk másoknak is. Ennek fontosságát Pál apostol annyira komolyan vette, hogy amikor már érezte a halálos veszedelmet, még akkor is a szolgálatára gondolt, nem pedig az a saját életére. „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról” (ApCsel 20,24).

Arnold Ernő