Vájtfül Archívum

Hihetetlen, de igaz! A keresztények legbensőségesebb kapcsolata Istennel – az ima – (is) lehet képmutató. Erre Isten igéje is egyértelműen figyelmeztet, nyilván nem hiába. „ Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók…” (Mt 6,5a). Többször is előfordult már gyülekezetünkben, hogy felkértek imavezetésre. Alig kezdtem azonban imádkozni, máris azon kaptam magam, hogy válogatom szavaim, és végül egy szép cikornyás mondattá alakul, az egész „imám”. Olyankor mindig arra gondolok, sokkal többet ért volna, ha semmit sem mondok, hanem magamban, őszintén felsóhajtok Istenhez.

Abban a keresztény közösségben, ahova hosszú évekig tartoztam, igencsak mozgalmas lelki élet folyt. Se szeri, se száma, a különböző konferenciáknak, ifjúsági táborozásoknak stb. Egyszóval állandóan emberek között mozogtam. Ha most visszatekintek majd három évtizedes szolgálatomra, meg kell állapítanom, hogy a fiatalok mindig közel álltak hozzám. Annak miértjét nem is igyekszem megmagyarázni, úgysem tudnám.

A fiatalok leginkább az őszinteségükkel lopózkodtak szívembe. Észre sem vettem, mikor nyíltak meg előttem, beszámolva örömükről, bánatukról. Azután külön téma a lelki élet kudarcai, amit – mi idősebbek – olyan ügyesen igyekezünk elkendőzni. Pedig mindannyian bukdácsolunk, csak sokkal könnyebb elviselni, ha azt látjuk, mások „még rosszabbak” mint mi.

Mint minden gyülekezetben, ott is voltak olyanok, akik “küldetésüknek” vélték ráncba szedni a fiatalokat. Én persze igyekeztem védelmembe venni őket, aminek következménye az lett, hogy nagyobb táborozások alkalmával, fürtökben lógtak rajtam a fiatalok. Végül rám ragasztották a „fiatalok pártfogója” címkét is, amiért egyáltalán nem haragudtam meg. Közben észre sem vettem, mikor ragadtak rám a (fiatal) korra jellemző kifejezések. Pl. “stramm” volt az ebéd, vagy “oltári jó” az egész táborozás. Egy srácnak pedig nagyon “klassz” zseblámpája volt.

Akkortájt volt a közösségünkben egy kedves, idős bácsika, akinek „imáját” az egész gyülekezet fejből tudta már. Az ugyanis kb. így hangzott: „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene, aki hatalmas kézzel kivezetted népedet Egyiptomból…” Talán nem is kell tovább folytatnom, mert sejthetjük, hogy legjobb esetben az „ígéret földjénél” állt meg „imájával”, de a Vörös tengernél még semmi esetre sem. Még most is rejtély számomra, hogy a gyülekezet vezetőségéből senki sem vett annyi bátorságot, hogy odaszóljon: „Testvérem, sokkal jobb lenne, ha három szót mondanál Istennek, de azt, szívből, őszintén”

Az után történt, hogy „bomba” robbant egyik nagyvárosunkban. Igazi lelki bomba! Ugyanis egyik ifjúsági alkalomra valaki – valamilyen csoda folytán - elvezette a város egyik ismert alvilági alakját. Őt olyannyira érintette a Szentlélek, hogy összetörve előrement az oltárhoz és megtért. Később – az alkalom végén – amikor hallotta, hogy többen – hangosan - hálát adnak Istennek, ő is őszintén felkiáltott: “Jézus, te egy olyan vagány srác vagy! Köszönöm neked a megváltást!” A körülötte álló “szuperszentek” reakcióját inkább nem ecsetelném.

Most ahelyett, hogy felvennénk a farizeusi álarcot, tegyük fel magunknak a kérdést? Kinek az imája volt őszintébb? Az előbb említett bácsikáé, vagy az alvilágból megtért fiatalemberé?

Ez a két eset jutott eszembe ezekben a napokban, amikor olvastam Dr. Gyökössy Endre (Bandi bácsi), egyik táborozási beszámolóját. A táborozás utolsó napján, megkérdezett néhány személyt, hogyan érezte magát, mit élt át a táborozás alatt? Egyik fiatal így válaszolt: - Bomba jól, Bandi bácsi! Ledarálva jöttem ide, és itt valahogy összeálltam - mondta.

Bandi bácsi még, sohasem hallott senkit így megfogalmazni valamit, arról, amit átélt, de nem csinált belőle nagy kérdést. Amit igazán fontosnak tartott, az őszinteség! Amióta a hetedik évtizedembe léptem, majd minden újévkor felteszem magamban a kérdést, tudok-e még bármit is nyújtani valakinek? Hasznos lehetek-e még Isten országának építésében? Van-e még egyáltalán üzenetem, ennek a generációnak? Sokszor nem könnyű túltennem magam ezeken a kérdéseken! Gyakran érzem én is magam alatt, ahogyan mondani szokás.

Most hogy új gyülekezeti környezetbe kerültem, hamarosan kiderült, most sem tudok hűtlen lenni önmagamhoz. Ahogy régebben is, most sem vettem észre, mikor csimpaszkodott néhány fiatal, kullancs módjára a szívembe. Most is telve vagyok örömmel, amikor azt látom, együtt sírhatok velük, ha bánatuk van, még inkább, ha osztozhatom örömükben. És ismét sokat tanulok tőlük. Néhány hónappal ezelőtt halottam, hogy a pásztorunk “pedálozott” (értsd: példálózott) valamilyen hasonlattal. A fiúk “sasolják” a lányokat és, hogy “tök jó volt az ifi konfi! ” Egy lány pedig azt írta, “talizott egy figurával”.

Ezek után, ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy vagyok, - és közben őszülő halántékomra nézne, - talán a következő megfogalmazást várná tőlem: “Hát atyámfia, az Úr kegyelméből, meglennék valahogy…” De énhozzám valahogy közelebb állna az őszinte vallomás: Tudod, újévkor még nagyon le voltam darálva, de most már tök jól érzem magam!

Arnold Ernő