Vájtfül Archívum

Ha nem volnának szüleink, mi sem lennénk. Eszünkbe jutott-e- már valaha is odamenni szüleinkhez ezekkel a szavakkal: „Istenen kívül, nektek köszönhetem az életet”! Az öregség a második gyermekkor, - szokás mondani. De ez a megállapítás magával vonzz egy nagyon kényes kérdést is. Vajon, képesek vagyunk-e mi is, magatehetetlenné vált szüleinket, ugyanolyan szeretettel, odafigyeléssel ápolni, mint egy kisbabát, pontosabban, ahogyan ők gondoztak bennünket kiskorunkban?

Néhány évvel ezelőtt költözködés miatt el kellett adnunk családi házunkat. A leendő vevők között volt egy németországi asszony is. Miközben körülnézte a helységeket, felfigyelt arra, hogy anyósom is ott él velünk. Nem állta ki szó nélkül, hogy meg ne jegyezze, ilyet Németországban ugyanis nem láthat az ember. Ott minden öreg az aggok házában lakik.

Azóta is többször eszembe jut az eset. Ebben a rohanó élettempóban, van-e egyáltalán jó megoldás ilyen esetre, milyenek a szülők elvárásai gyermekeikkel szemben, azaz hogyan fejezhetjük ki legjobban szüleink iránti tiszteletünket?

A keleti emberek és szokásaik

A volt Jugoszlávia, a többségében albánok lakta Koszovó tartomány (Rigómező) úgyszólván kelet kapuja. Szinte ideális terület a keleti kulturális szokások tanulmányozására. Ottani albán barátaimtól hallottam, hogy az albán nyelvben létezik egy külön – súlyosan elmarasztaló – kifejezés azokra, akik nem törődnek szüleikkel. Az ő kultúrájukban nincs nagyobb gyalázat, mintha a gyermekek gondoskodás nélkül hagyják azokat, akik felnevelték őket. Faluhelyen az ilyeneket még most is kiközösítik. Íratlan törvényeik szerint, legalább egy fiúnak a házban kell maradnia.

Én, - szerencsémre - még a békés, nyolcvanas években jártam Koszovón. Többek között Prizren, messze földön híres kézműves negyedébe is sikerült eljutnom. Az egymásba fonódó parányi műhelyekben - szinte középkori módszerekkel - dolgoznak kézművesek. Legtöbb műhely ajtaja egész nap nyitott, ami különösen romantikussá teszi a negyedet.

Egyik ajtón benézve láttam, amint a mesterek vágóeszközöket, és kávédarálókat javítanak. Beléptem, és megkérdeztem, megengedik-e hogy nézzem és fényképezzem munkájukat? A keleti emberekre jellemző udvariassággal fogadtak és még kávéval is megkínáltak. Hamarosan megtudtam, hogy ők is albánok, és a két férfi, aki a műhelyben dolgozik, az apa és fia.

Miután látták mennyire érdeklődöm, félretették a javítandó munkákat, felélesztették a kovácstüzet és a szemem láttára kikovácsoltak egy vadonatúj ollót. A már ősi hagyomány szerint az apa forgatta az üllőn a megmunkálandó anyagot, a fiú végezte a nehéz munkát, vagyis kalapált. A közlékeny fiatalembernek miközben a sziporkázó vasat ütötte, még arra is jutott ereje, hogy magáról is beszéljen. Többek között az is megjegyezte, hogy közgazdasági egyetemet végzett. Meglepődtem. – „Talán azért dolgozik itt, mert nem tud képesítésének megfelelő munkát találni” - kérdeztem hitetlenkedve? Még most is a fülemben cseng a tömör válasz. „Nem, hanem azért, mert nem hagyhatom itt apámat egyedül” !

Magától értetődő, hogy ezeket a szokásokat lehetetlen csak úgy átültetni a közép- és nyugat-európai kultúrába. Az uniós elvárásokról nem is szólva. De a fentieken mindenképpen el lehet gondolkodni.

Esetem a negyedik parancsolattal

Hétéves lehettem, amikor először hallottam a tízparancsolatról illetve akkor kezdtem megtanulni fejből. Mint a kisdiákok általában, én is úgy tanultam, mint egy verset, nem gondolkodva annak jelentésén. Magyarán, magoltam a szöveget. Még most sem értem, hogy aki tanított minket, miért nem vette észre azt, hogy tévesen tanultam meg a 4. parancsolatot, ugyanis az én emlékezetemben így maradt meg: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig éljenek azon a földön…” . És csak évtizedekkel később – egy Luther Márton által írt tanulmány kapcsán – jöttem rá, hogy a helyes szöveg így szól: „…hosszú ideig élhess …” (2Móz 20,12.)

Ezt a parancsolatot tanulmányozva, két fontos dologra tanított meg Isten. Először is arra, hogy Isten igéjében ne keressek mindig emberi logikát. Ugyanis, én még most sem értem, hogy milyen összefüggés van a szüleim iránti tisztelet és az életem hosszúsága között? Másodszor pedig ebben az esetben is csak Isten végtelen kegyelmét látom. Mert ha az én életem hossza attól függene, - hogy, annakidején amíg éltek, - mennyire tiszteltem szüleimet, akkor már régen a föld alatt lennék. (Akkor még sajnos nem voltam keresztény). Nem nagy vigasz számomra az, hogy nem lennék ott egyedül.

Most pótvizsgázom

A pótvizsgáról általában senkinek sincs jó emléke. Legtöbb diák úgy értékeli, csak arra való, hogy elrontsa a nyári vakációt. Pedig valójában mentőöv is. Ha az nem lenne egy iskolaév veszendőbe, menne. Végül is a diák javát szolgálja.

Majd húsz éve, annak hogy anyósomat magunkhoz vettük, mert már képtelen volt ellátni magát. Most már, egy éve ágyhoz kötött. Mivel nőszemélyről van szó én nem sokat, tehetek, de amiben tudok természetesen, segítek, a legnagyobb teher végül is feleségem vállaira nehezedik.

Annak ellenére, hogy napról napra látnunk kell, a számunkra értelmetlennek látszó szenvedést, igyekszünk megtanulni azt is, hogy, ne tegyünk fel Istennek kérdéseket. Mert vannak dolgok, amikre ezen a földön nincs igazi válaszunk. Azon spekulációk, miszerint a szenvedőknek valamit még le kell fizetniük ezen a földön, tarthatatlan. Egyrészt ez azt is jelenthetné, hogy Jézus Krisztus nem fizette le a kereszten bűneink árát, (vagyis annak halála nélkül is lehetne üdvözülni) másrészt, ha ez igaz lenne, akkor némelyek, akár ezer évig is szenvedhetnének.

Szüleim viszonylag korán elhunytak, így apósom, anyósom bizonyos értelemben, szüleim is voltak, szüleim helyett. Nagy öröm számunkra, hogy annakidején, éppen a mi bizonyságtételünkre tértek meg. Így bizakodva nézünk a jövőbe, mert bármi történik is, tudjuk az elválás nem lesz végleges. Egy napon találkozni fogunk az örökkévalóságban. Addig pedig, ha csak egyetlen szóval is vigasztalni tudom, azt úgy fogom fel, hogy Isten adott egy lehetőséget a pótvizsgára. Naponta hálát adok neki ezért.

Arnold Ernő