Találkozásaim Bandi bácsival
2005. február 2. | Mindennapi kereszténységAz egyetemes kereszténység nem más, mint egy nagy család. Keresztény életünk egyik legszebb tudata éppen az, hogy idegen országokban, idegen népek között is vannak testvéreink az Úrban. És mindez csak előíze a mennynek. Ugyanis akikkel idelenn soha nem találkozhattunk még, azokkal majd együtt örvendezhetünk az örökkévalóságban. Isten öreg bojtárjával, nem sikerült találkoznom ezen a földön, de ha sikerült is volna, az csak néhány óráig tartott volna. Mindez eltörpül mindaz mellett, ami odafenn vár bennünket. Alig várom már, hogy Bandi bácsival együtt örvendezzek, Jézus közelségében.
Dr. Gyökössy Endre professzorral, vagyis Bandi bácsival, először a „Magunkról, magunknak” című könyvön keresztül találkoztam. Ez a könyv is azon ritka kiadványok, közé tartozik, amit nemcsak letenni, de „csak úgy” végigolvasni sem lehet. Szinte minden második-harmadik mondat után meg kell állni és elgondolkodni, és persze imádkozni, hogy Isten adjon bölcsességet annak megértéséhez.
Ha könyveire azt mondanám, tetszenek, akkor nem mondtam semmit. Műveit általában véve úgy értékelném, hogy azokat minősíteni, szókincsünk túlságosan szegény.
Második találkozásom egy, 1994. nyarán sugárzott, tévéműsoron keresztül történt, aminek címe „Beszélgetés Isten öreg bojtárjával”. A műsorról előzőleg nem volt tudomásom, így csak véletlenül váltottam éppen arra a csatornára. Mivel a név azonnal ismerősnek tűnt, végignéztem a műsor további részeit. Tehát alig láthattam abból valamit. Két gondolat azonban megragadott, amiket idéznék:
Benne voltunk a második világháború közepében, amikor egy pillanatra talán felmerült bennem a kérdés: mit tegyünk? Külföldre utazni akkor még nem volt probléma, és éppen akkortájt kínáltak fel Svájcban egy egyetemi tanszéket. Megkérdeztem feleségem – aki svájci származású – mi a véleménye erről? Feleségem akkor még tört magyarsággal a következőket mondta: A katona leteheti a fegyvert, a munkás eltávozhat a gyárból, de a pásztor nem hagyhatja magára a nyájat! Így tehát maradtunk.
Elvégeztem a teológiát, beiktattak a lelkészi szolgálatba és odaálltam a szószékre prédikálni. Később azonban rájöttem, hogy ismerem ugyan Istent és annak igéjét, de nem ismerem az embert, akinek prédikálok! Akkor határoztam el, hogy pszichológiát fogok tanulni, hogy avval is szolgáljam a szükségben levő embereket.
Amint vége lett a műsornak első gondolatom az volt, hogy akiben ennyi alázat van, avval nekem meg kell ismerkednem.
Szinte azonnal levélírásba kezdtem, bár akkor még fogalmam sem volt, hogy hova címezzem? Először úgy gondoltam, annak a tévécsatornának a címére írok, ahol a műsort láttam. De az után eszembe jutott, hogy nekem megvan a budapesti Református Zsinati iroda sajtóosztályának címe. Ugyanis budapesti útjaim alkalmával – mint megrögzött „könyvmoly” – nem mulasztottam el az alkalmat, hogy oda be ne térjek.
Kb. egy hónap elteltével meg is jött a válasz Dr. Gyökössytől. Meglepetésemre, egyáltalán nem a professzoroktól várható hangnemben válaszolt és már az első alkalommal meghívott budapesti lakására. Megkért viszont, hogy előzőleg telefonon egyeztessük az időpontokat.
Mi akkor még Szabadkán (az akkori Jugoszláviában) éltünk, történetesen a polgárháború kellős közepében. Semmi sem állt távolabb tőlünk, mint egy külföldi utazás. A találkozás tehát egyenlőre váratott még magára.
Egy napon, - 1994. október végén - meghívót kaptam Újvidékről (Novi Sad), az „Otthon melege” cím alatt megtartandó családkongresszusra. Alig hittem a szemeimnek, amikor az előadók névsorában, ott láttam Dr. Gyökössy nevét. Nagy lelkesedéssel tárcsáztam fel Budapestet:
„Tisztelt professzor úr, kedves Bandi bátyám, vagy hogy is szólítsam, úgy tudom Ön is előadást tart az újvidéki kongresszuson, remélem végre személyesen is, találkozhatunk”. Bandi bácsi kissé emelt hangon de egy cseppet sem sértő hangon válaszolt: „Kedves Ernő öcsém, hát te nem tudod, hogy én 81 éves beteg ember vagyok és félig vak? Hát mit képzelnek azok a szervezők, hogy én csak úgy vonatra ülök és leutazok 300 kilométert? Sajnos nem tudom vállalni.”
Hideg, szeles novemberi napon utaztam le feleségemmel Újvidékre, hátha valamilyen csoda folytán, mégis ott lesz Bandi bácsi. Sok jó előadást hallhattunk, nagyszerű új ismeretségeket szereztünk, de a remélt találkozásból akkor sem lett semmi.
A levelezés azért nem szakadt meg közöttünk, annak ellenére, hogy szinte minden levelében megemlítette, a szemei miatt mennyire nehéz neki írni.
1995. október 9-én egy sokszorosított körlevél érkezett címemre, amiben Bandi bácsi beszámol leromlott egészségéről, valamint arról, hogy emiatt le kell mondania szinte minden szolgálatát. A levél végén azonban ismét kiviláglik ennek a csupa szív embernek az igazi énje. Ugyanis avval fejezi be sorait, hogy akik lelki gondozást kérnek tőle, azokat természetesen továbbra is várja!
A levélpapír alján még utólag – szemmel láthatólag nagy erőfeszítéssel (nagyítóval, és néhány hibajavítással) – saját kezűleg írt oda néhány sort. Ezt még a mai napon - tíz év távlatából - is csak könnyek között tudom elolvasni.
Kedves Testvérem!
Köszönöm az értékes imaéletről küldött könyvedet. Nagyítóval csak pár sorra telik, de előre örülök a folytatásnak. Sajnos már csak a feleségem tud felolvasni, ezért késtem a köszönettel. Isten áldja meg értékes munkásságod. Szeretettel: Bandi bátyád.
Ezen túl már csak levélben találkozgattunk, de a tőle kapott féltucatnyi levelet és egy 1995-ben készült (ajándéka kapott) fényképét, még most is a legkedvesebb emlékeim között őrzöm. Arra is felfigyeltem, már kezdettől fogva, hogy a legapróbb ajándékomat sem mulasztotta el megköszönni!
Utolsó levele 1996. január 18. keltezéssel íródott. Én továbbra is írtam neki, de választ már nem kaptam. Valahol a szívem mélyén sejtettem annak okát, de nem akartam tudomást venni róla. Titkon még mindig reménykedtem egy személyes találkozóban.
Csak 1998-ban tudtam meg, hogy, 1997-ben, 84 éves korában Isten hazarendelte megpihenni, áldott szolgáját, aki Őt egész életében szolgálta. Mindenki Bandi bácsija elment Mesteréhez. A Főpásztor magához rendelte jó öreg bojtárját.
Ezen a földön tehát nem találkozhattam Gyökössy lelkipásztorral. De amikor ezt leírom semmiben sem vagyok annyira biztos, mint hogy egy napon lesz még egy végleges találkozásom, amikor majd összeölelkezhetem Bandi bátyámmal, ott, ahol már nem lesz távolság, polgárháború, sem testi-lelki nyomorúság. Ő Istentől megújított szemekkel fog majd rám nézni, és találkozásunk örömének soha nem lesz vége.
Évekkel ezelőtt hallottam azt a kedves gyerek-énekkar előadásában egy gyönyörű dalt, aminek refrénjét eddig még soha nem jegyeztem le, de nem is volt rá szükségem, mert egy életre az emlékezetemben maradt. Avval búcsúzom most szeretett Bandi bátyám emlékétől:
„Ha te leszel az, aki először felmegy, akkor nézz le, mert ott jövök én is”
Arnold Ernő